Az autóbusz ülésén zötykölődve, unottan hallgattam a sofőr rádiójából kiszűrődő, alig hallható hangfoszlányokat:
– Kedves hallgatók! Ébredjünk fel, és tegyünk az a riasztó tény ellen, hogy hazánkban mind több a stesszes, depressziós, helyzetét kilátástalannak ítélő ember. Elgondolkoztak azon, hogy miért nem boldogok?
– Tényleg, miért vagyunk boldogtalanok? – méláztam el és utastársaimra néztem.
A megtört, üres tekintetektől visszahőkölve, én is elfordítottam a fejem, és az autóbusz koszos ablakából visszaköszönt a tükörképem.
– Nézz magadra! Mire hasonlítasz? Hol van az a csintalan mosoly az arcodon? Hol van a szikra a szemeidben, amire mindig büszke voltál? Nyoma veszett. Te is egy szürke ember lettél, mint a többi. Belekerültél a mindennapok mókuskerekébe, és boldogtalan vagy. Ébredj fel! Tegyél valamit!
Könny szökött a szemembe, mert a lelkiismeretem igazat sugallt felém.
Akkor, négy éve, azon a fázós, novemberi estén határoztam el, hogy megváltoztatom az életem. Felnéztem a gyapjas, mélyszürke felhőkre, amelyekből aprón szitált az eső, és határozottan kijelentettem:
– Én, ezentúl arra fogok törekedni, hogy CSAK olyan dolgokat tegyek, ami örömet szerez nekem. Először is meghatározom, mit NEM szeretnék.
Lássuk! Hónapok óta sötétbe megyek és jövök a munkából. Már hetek óta nem hallottam a madarak csiripelését, mert már ilyenkor nyugovóra térnek. Én meg csak hajtom a taposómalmot. Szeretem a munkám, de az egész napot elrabolja tőlem.
Mikor sétáltam utoljára mezítláb a harmatos fűben?
Mikor öleltem át a gyermekeimet, és súgtam a fülükbe: „Olyan büszke vagyok rád, kicsim!”
Mikor ültünk ki a férjemmel a kispadra, és mélázó tekintettel kerestük a csillagunkat a tintakék égbolton?
[totalpoll id=”597″]