Tavaszi délután a család kirándulást tervezett a közeli Kab–hegy környékére. Határozott cél nem volt csak barangolni, újat felfedezni indultunk. Fiam, a gépkocsi vezetője megkérdezte:
– Úrkút fele induljunk?
– Igen – válaszoltam – szeretek azon az úton autózni.
Ajkát elhagyva Zsófia puszta fele kanyarodtunk. A távolban Magyarpolány házai a Kálváriával, kicsit messzebb a Somló hegy, alattunk Ajka város teljes látképe volt látható. Utunk melyen haladunk Úrkút felé keskeny, lejtős és kanyargós volt. Az úrkúti medence természeti szépségekben bővelkedő táj. A falu határába működik jelenleg is Mangán Kft. mely mellett elhaladunk.
– Ki tud valamit a mangánról és annak bányászatról? – kérdezem a kocsiban ülőket – A mangán – emlékeim szerint – ezüstszürke, rideg, kemény fém, szerint ötvöző anyagnak használják. Magyarországon bányászat csak ezen a településen van. Összetételében karbonátos és oxidos mangánérc, mely gyenge–közepes minőségű ércek közé sorolható – mondja a kocsiban ülő barátom – A történet a szénbányászattal kezdődött, 1917. március 1–én, ekkor nyitották meg a kitermelést – meséli történetét tovább – A kitermelt mennyiség nem haladta meg a napi 1 – 3 vagon szenet, viszont a bánya felhívta a figyelmet a mangánérc gyakori előfordulására. Hamarosan a szén mellett mangánércet is felszínre hoztak. Kezdetben a Csárdahegyen, külszínen termelték ki az ércet, ezáltal feltárták az őskarszt sziklákat, amelyek 150 millió év földtörténetéről mesélnek.
– A mi úti célunk is ez lehet? – kérdezi a fiam – én már jártam itt, és ha kíváncsiak vagytok nektek is megmutatom.
– Jó, nézzük meg – egyezik bele a társaság – és a kocsi a célnak megfelelő irányba fordul.
– A faluról tudni kell még – közli a barátom – hogy a község nevét a hagyomány szerint úgy kapta, hogy a környék vízben szegény területén, a vadászatok alkalmával az urak megálltak a mostani felsőfalu végén levő bővizű forrásnál inni. Innen kapta a forrás az urak kútja elnevezést. A településnek mivel völgyben fekszik, speciális mikroklímája van. Később lesz nyár, ami hűvösebb, soká olvad el a hó és késik a tavasz – folytatja elbeszélését kalauzunk.
– Megérkeztünk – szálljatok ki és sétáljunk – hangzanak a parancsszavak. Elindulunk a tájvédelmet jelző úton a kapun át – ahol tájékoztató olvasható – A Csárdahegyi őskarszt természetvédelmi terület. A kőtáj a földtörténet nyitott könyve. A jurakorban a Bakony területén tenger hullámzott. A lesüllyedő tengerüledékeiben, karsztkövekben láthatók csigák és kagylók ezreinek megkövesedett kőházai, és szivacstűk. A ma 2,2 hektárnyi földtani természetvédelmi területet 1953–ban nyilvánították védetté. Nincs hozzá hasonló kőtáj Európában, tehát aki trópusi karsztvidéket szeretne látni, nem feltétlenül kell a világ végére utaznia – fűzi hozzá barátom. Talán sokan nem is tudják ezt – különlegességét az eredményezte, hogy a harmincas években a sziklák közül kézzel fejtették ki a mangánércet és így eredeti állapotában maradt meg a karsztfelszín. A kőtáj a színek karneválja.
Szétszéledtünk és felfedező útra indulunk. A zöldben bokrok ősrégi hatalmas fenyőfák állnak, tanulságul a régi időknek. A fűben egy két tűzrakó hely látható. Mivel kora tavasszal érkezünk még nem tették rendbe, körülötte néhány eldobott szemét – Jobban vigyázhatnának a környezetre – jegyzem meg. – A kis csoportunk szeme elé táruló mély gödrök, sziklatornyok, kúp és toronykarsztok egyedülálló élményt adnak. Tovább sétálunk, elénk táruk a karszt szája – belenézek – hű de mély és milyen hatalmas – ámulok – szeretnék lemászni hátha, lakik lent valaki a régi időkből, esetleg beköltözött néhány manó vagy tündér – tanakodom és társat keresek felfedező utamhoz.
– Gyere ott a lépcső, veled megyek – mondja a fiam.
– Hű mennyi, számoljuk meg – mondom és már el is indulok a lépcsőkön lefele. A férjem utánam kiabál– vigyázz lehet, hogy csúszik, kapaszkodj a korlátba!
Megyünk lefelé egyre mélyebbre. Minden oldalon sziklatömbök, közöttük megbújva bokrok növények. Leereszkedünk a 73 lépcsőfokon, megérkezünk a karszt aljára. A fent maradtak apró embernek látszanak. Magamat és fiamat apró törpének érzem a sziklák gyűrűjében. Kíváncsiságunk a sziklák hasadékai fele fordul.
– Látod, mennyi hasadék van, talán még barlang bejáratot is rejtenek ezek az üregek – mondom – és felfedezek egy nagyobb bejáratot – Na, most én ide bemászok – közlöm.
– Csak te ne mássz, sehova! – mondja a fiam – hátha barlangba vagy szakadékba vezet az út.
– Kíváncsi vagyok arra, hogy lakik–e valaki a hasadékokba – mondom és tovább indulok felfedező utamon. Néhány szikla utamat állja, felkapaszkodom, így már bekukkanthatok egy nagyobb résbe. Sötét van, nem látok semmit. Elkiáltom magam
– Gyere ki sziklalakó hagy lássalak! – de szavamra senki sem felel.
– No, jó akkor induljunk felfele a hosszú lépcsősoron.
– Mászunk és vizsgáljuk a sziklafalat és a benne gyökeret eresztő növényeket. Ahogy oldalra pillantok, madárfészek van az egyik bokron, várja, hogy rendbe tegyék a tavaszi költéshez.
– Odanézz fiam, ott egy pillangó, vagy talán a karszt tündére! – kiáltom – biztos felkeltettem.
– Nem látom, csak neked látható – válaszolta a fiam – Én viszont nem vitatkozok, mert a lépcsőzés közben halkan azt hallottam – vigyázz a lakásomra, a karszt vidékére, mert sokan lakunk itt. Védett virágok, növények, állatok és rovarok. Ha meglátogattok, vigyázzatok ránk és arra a helyre ahol a lakásunk van, mert ez a terület hazánkban és Európában is egyedülálló – súgta.
Lassan felértünk, a csapattal még bebarangoljuk a karszt területét. Közben a nap lenyugvó fénye táncolni kezd a sziklákon és különleges színekkel festi meg őket. Rácsodálkozunk!
– Induljunk, mert ránk esteledik! – adja ki a parancsot az indulásra a fiam.
– Hazaindultunk, egy szép élménnyel gazdagodva és egy kicsit elfáradva. A kocsiban elmondtam a többieknek mit hallottam a pillangótól és ezt az intelmet kedves utánunk jövő látogatok nektek is továbbadom.
Ajka, 2011. november
Bakonyiné Nyitrai Gizella
[totalpoll id=”889″]