Nem vágyom gyémántra, s nem kérek kincseket,
Mert már van egy kék virágom.
Egy fülledt nyári éjszakán kezdte az életet,
És most kék, mint egy könnyed nyári álom,
De téli fagy van, s nyílnia nem lehet,
Így kékségét egyedül csak én látom.
Fiatal s gyönge, nem nyílt még soha,
S hogy szép, talán csak nekem látszik,
Pedig nyílna ő, de a hideg télbe hova,
Ha az a kevés fény is csak a jégen szikrázik?
Hiába is nyílna kék szirmok sora,
Hisz a nap nem melenget, csak játszik.
Nem bánom azt sem, hogy zöld burok fedi,
Nekem akkor is van egy kék virágom,
És a láthatatlan kékségétől annyira egyedi,
És büszke leszek majd, ha nyílni látom,
Mint az állat, ha a kölykét felneveli,
Pusztán azért, mert ez az én virágom.
Ha kívülről is kék lesz, félteni fogom,
Mert mindenki látja majd, hogy kék,
És hozzá sem érek majd, úgy gondozom,
Hisz olyan könnyen törik minden, ami szép.
S vajon lesz-e még virágom, igazán nem tudom,
Ami kívül zöld, de közben, mint az álom, olyan kék?
[totalpoll id=”1013″]