A sötétbe öltözött férfi megállt a kirendeltség ajtajában. A fotocellák kinyitották az ajtót, amitől ő döbbenten hátra ugrott. Odabent nagyobb volt a zsúfoltság, mint remélte.
‒ Segíthetek? ‒ lépett mellé a biztonsági őr.
‒ A pénztárba jöttem.
Az őr a sorszámot osztó automata mellé vezette. Megérintette a kijelzőt, mire a gép halk kerregésbe fogott és pár másodperc gondolkodás után kiköpött egy papírcetlit. Százegy, állt rajta vastag számokkal.
‒ Százegyedik vagyok? ‒ hüledezett az ügyfél.
‒ Nem. Ön megnyerte a főnyereményt. Maga az első.
A férfi lazára vette a figurát.
‒ Kircsi!
‒ Fél órát még várnia kell a befizetéssel ‒ mondta az őr. ‒ A pénztár csak kilenckor nyit. Addig foglaljon helyet ‒ mondta és az egyetlen még szabad szék felé lendítette a karját.
‒ Nem befizetni jöttem ‒ dörmögte a pasas.
‒ Mi a bánatos nyavalyát szeretne az ELMŰ pénztárában?
‒ Majd a hölgynek megmondom.
‒ Azért vagyok itt, hogy segítsek.
Az ügyfél szeme végigfutott az egyenruhán.
‒ Maga nem az őr?
‒ De. És az információs pont.
‒ Pont?
‒ Lehet, hogy nem is a pénztárban van dolga. Én segíthetek. Megmondja, miért jött, és én megmondom, hová kérje a sorszámot.
‒ Már van sorszámom. Én vagyok az első. ‒ A férfi meglobogtatta a frissen szerzett cetlijét, majd jelentőségteljesen végignézett a várakozókon.
‒ Csak, ha a pénztár intézi az ügyét.
‒ Hót tuti, hogy az.
‒ Csak nem…
‒ De egen. A bevételér’ jöttem.
Az őrt amúgy szórakoztatta a férfi, de ezt a viccet már régóta utálta.
‒ Jobb, ha ezzel nem tréfál! ‒ morogta.
A fickó megveregette a kabátzsebét.
‒ Ne akarja megtudni, mi lapul itt!
Az őr még egyszer végigmérte az ügyfelet, most lopva, kicsit más szemmel. Méregzöld dzsekije alól a fekete gyakorlóba bújtatott pipaszár lába fekete bakancsba futott alá. Minden lógott a férfin, egyedül a bakancs szára feszült rá hihetetlenül vékony bokájára.
Se szellemi, se fizikai sport?
Felnézett az ügyfél borostás arcára. Így borotválatlanul előrébb léphetne egy súlycsoporttal, ha birkózna. Lepkefingból keménycukorkába.
‒ Van egy kis probléma ‒ mondta az őr.
‒ Ajá’lom, hogy ne legyen semmi probléma, mer’ az emberéletekbe kerülhet!
‒ Maga az első ügyfél a pénztárban.
‒ Egen ‒ bólintott elégedetten a fickó.
‒ A kasszában nyitáskor csak váltópénz van.
A férfi eltöprengett.
Most simán legyűrhetném ‒ fontolgatta az őr, de rájött, hogy ezen már túlvannak, csak a kegyelemdöfés hiányzik.
‒ Asz mondod, korán jöttem? ‒ vakarta meg a borostáit a reménybeli rabló.
Az őr szótlanul bólogatott.
‒ Jöjjek vissza később?
‒ Úgy négy óra felé tele lesz a kassza.
Az idegen hálásan nézett az őrre.
‒ Köszi, tesó! ‒ mondta. ‒ Akko’ négykó’.
‒ Ezért vagyok itt, hogy segítsek ‒ szólt a fickó után az őr. Megfordult, besétált a pult mögé. ‒ Lesz két telefonom ‒ állt meg a kirendeltség-vezető irodájának ajtajában.
‒ Rendben, Ferike. Kit hív?
‒ A rendőrséget és az elmegyógyintézetet.
Borbíró Klára – Pénztári órák
