A kutyára nem számított. Utólag úgy érezte, így ketten voltak egészek, és velük lett teljes a világ. Az ő világa. Első gondolata az volt, hogy most majd alkalma nyílik kipróbálni, milyen lehet láthatatlannak lenni. Régen nem beszélt már angolul, ezért az éjszaka két angol nyelvű filmet is megnézett, mindkettő valami hallgatag bölcs öregemberről szólt, aki alig szólalt meg, viszont megértően tudtak hallgatni. Az alkotások nyelvgyakorlás céljára kevéssé voltak alkalmasak, de a rokonlelkeket örömmel üdvözölte bennük.
Halkan motoszkált a földszinten, a hálószobában aludt a felesége, szokás szerint átlósan fekve a széles ágyon, teljesen lehetetlenné téve, hogy még valaki odaférjen mellé, az emeleten pedig a gyerekek aludtak, minden szobában egy. Mióta elérték a gimnazista kort, olyanok voltak, mint a fejük fölött lógó esőfelhők, és a helyi időjárás állandóan zivatarra állt. Napközben folyamatos volt az ingázás a hűtő és az étkezőasztal között, az éhség terén nem szoktatták őket késleltetésre. A gyermeki éhség kifejezése születésük óta olyan erős inger volt a férfi számára, ami mindig azonnali megoldást kívánt. Most jól esett az ingerektől mentes, hűvös tér.
Változást hoz majd mindennapjaiba az egy hétre szóló megbízatás. Hét napon át egy vak férfit kell kísérnie, aki Indiából jött. Az írótalálkozó, melyre az indiai érkezik, angolul zajlik majd, Ádám dolga csak az azt körülölelő mindennapokban az író személyi segítése és a magyar utcai lét tolmácsolása lesz. Ez utóbbira formált leginkább igényt a jövevény. Ádámot a stábja civil jogvédő irodájából elengedte erre a pár napra.
Nem volt nehéz felismerni emberét a repülőtéri érkezésnél, a kutya bágyadtan, de a tanultaknak megfelelően enyhe húzással vezette a felül ingbe öltözött, dereka körül könnyű fehér anyagból varrt mundut viselő férfit. Lábára Bata szandált húzott, hűséges ragaszkodással országa saját portékájához. Barna bőre valahogy megnyugtató volt a forgatagban, vastag, széles fekete keretes napszemüveget viselt, erősen göndör, eredetileg fekete haja a csigák kanyarulataiban már őszült, homloka becsületesen izzadt. Saját tempójában haladt, nem alkalmazkodott a repülőtér dinamikájához.
Ádám odalépett hozzá, és minden mozdulatát rögtön beszédbe fordította.
– Hello, Adam vagyok, nyújtom a kezemet – de a férfi megelőzte, nem várta meg a narrációt. Magabiztosan nyújtotta a kezét a megfelelő irányba.
– Roy vagyok, a kutyámat pedig Alezredesnek hívják. Tudja, egy valódi ezredestől örököltem.
Nevettek. Alezredes éjfekete labradornak bizonyult, és mivel szolgálatban volt, hámot viselt. A szembejövő tömeg miatt Roy megállt, hagyta elvonulni a párizsi járathoz özönlő emberáradatot. A tömegben olyan benyomást keltett, mint aki ízlelgeti az őt ért hatásokat, de nem besorolni, hanem megélni akarja őket. Egy középkorú nő megállt, és verejtékező homlokát törülgetve erős hangján kinyilatkoztatta igazságát.
– Bámulatos, hogy milyen okos ez a kutya! Megállította ezt a szerencsétlen vak embert, hogy ne sodorják el! Hogy milyen okos ez!
Ádám a kérésre fordított Roynak. Annak széles, becsületes arcán mosoly terült szét, fogai is szélesek voltak, köztük milliméternyi rések.
– Hát a kutyát, azt én irányítom, tudja – mondta az indiai író az izgékony hölgynek, még mindig mosolyogva. Ádám fordított. Az asszony kezét az égre emelte.
– Szóval, még angolul is tud ez a jószág! Mennyibe kerülhet egy ilyen? – azután továbbsodródott.
Ádám és Roy együtt nevetett, a kutya a nyelvét lógatta. Az egész repülőút alatt gazdája lábánál hevert, és a hevedert is végig viselnie kellett.
– Rágyújtunk? – kérdezte Ádám, mert megorrintotta a jövevényben a rokon dohányost, és az örömmel rábólintott. Rögtön értették egymást, mintha régi egyetemi barátok lettek volna, akik ott folytatják közös életüket, ahol húsz éve abbahagyták. Miközben, immáron közösségben, a dohányzóba ballagtak, összehangolt léptekkel haladtak, felkarjuk időnként összeért. A Bata szandál, és az Alföldi saru pántja melletti barna bőrfelületeken mindkettőjük lábfején további barnulási mintázat látszott.
Roy nem látta Ádámét.
A belvárosi villamos a szokott képet mutatta. Fülhallgatón lógó fiatalok, egy gyermekét méltatlankodva nevelő fáradt nő leggings-ben, vékony, görnyedt testalkatú drogos fiú, és a járaton mindig felbukkanó őrültek közül az, amelyiket aznapra sorsolt ki a városi sorsvetés. Ezúttal egy apró, erőszakosan kéregető férfi volt az, a belvárosban dolgozók nagy része ismerte látásból. Roy számára egzotikus hangélményt nyújtottak.
Az Oktogonnál szállt fel egy határozott fellépésű kis csapat, jellemző, hatósági felügyelők számára rendszeresített láthatósági mellényben, melyet oldalt patentokkal lehetett állítani és gyári igazolványtartókkal rendelkezett a hivatalos szerep igazolására. Egyetlen jegyellenőrnő felbukkanásának három közterületes férfi adott nyomatékot, Ádámot közülük még az egyszálbél, elszánt arcú nő ijesztette meg a legjobban. Kicsit megfeszült a nyakizmainál, és a vérébe áramló adrenalinnal felkészült a várható konfliktusra. Tudta, hogy hozzá jönnek majd oda először, agya emlékképei között végig futtatta igazolványainak érvényességét, lelőhelyét.
– Nem tudom, mennyire nevezhetem magam írónak – válaszolta előbbi kérdésére Roy. Alezredes talált neki helyet, és a lába alá húzódott. Ádám igyekezett apró trükkökkel távol tartani az utasokat a kinyúló kutyafaroktól, mely a padlón hevert. – Egyetlen könyvet írtam, de az bejárta az egész világot, és én azóta is abból élek. Mindenhova eljutottam vele, de Magyarországon most járok először. Érdekel ez a kis, összetartó ország. Mesélje majd el nekem az élményeit, a szokásaikat, a gyerekkorát… ízeket, szagokat, hogy még Alezredes is értse.
A kontroll csapat tekintete átsiklott Ádámon és a vendégen, akikben, annak ellenére, hogy nem fényképeztek, és nem készítettek közös selfie-ket sem, meglátták az egyértelmű turistát. Ádám ebből a szemszögből más kategóriába esett számukra, mint bármikor eddigi élete során. Kiengedhette tagjaiból a feszültséget, melyről nem is tudott, és megkönnyebbülten beszélgetett tovább az íróval.
– És miről szól a könyv?
– Indiáról. Vagyis inkább Indiával a háttérben valójában egy kivételes női sorsról ebben az ellentmondásokkal terhelt társadalomban. Tudja, India rettentően szegény ország, sokszínű, összetett, ijesztően sok régi, használhatatlan viselkedésmintával. Egyszerre van jelen a kereszténység, a hinduizmus, a kasztrendszer, a történelmi elnyomás viselkedésmaradványai, így a szabályok nehezen értelmezhetők, valamiképp átjárhatók. Még a kommunizmus is ott van. Kicsit költői, kicsit amolyan fülledten melankolikus ábránd szövi át ezt a világot, a tradíciók keverednek az angolszász kultúra másolásával, tehát nem kell messze menni egy kis konfliktusért, ha az ember regényt akar írni. A regényhez feszültség kell – csöndesen beszélt, és kifejezően, de takarékos mozdulatokkal gesztikulált, keze nem lógott bele a térbe, saját holdudvarában maradt. – Nagyon biztonságos és megnyugtató lehet az önök kis homogén országában az, hogy nem kell ilyen bonyolult szabályrendszerben mozogni, ekkora múltbéli terheket cipelni. Kíváncsi vagyok, milyen történeteket beszél majd el róla – pontosan Ádám arcába nézett, nem látó szemeinek meglepően igazi, élő tekintete volt. – A kasztrendszert ugyan a hivatalos alkotmány eltörölte nálunk, de valójában mégis az mozgat mindent, nálunk a magasabb kasztbeli még ma sem érintkezik soha egy alacsonyabb kasztbelivel. Se testben, se lélekben. Számukra marad minden értelemben a külváros, a kizsákmányolás. Mintha kártyajátékot játszanának a sakk szabályaival, nem lehet értelmezni, tudni, hogy mi a valóságos. Nagyon megterhelő ebben mozogni.
– Igen, értem – bólintott Ádám, és szokás szerint nagy figyelemmel kísérte a környezetét. Az ellenőri csapat épp lerángatta a villamosról a törpét, aki hangos méltatlankodással jutott szippantásnyi figyelemhez. Ádám már nem vette olyan szűkösen a levegőt. Száz év óta hordozta a bőre alatt a tudást, hogy hozzá fognak először lépni, és őt kérik majd számon, de most történt először, hogy nem így alakult. – Valóban nagy öröm itt élni. Megnyugtató.
Egy öltönyös-nyakkendős férfi szállt fel a Rózsadomb aljánál, és túl közel sodródott a közben felszínes álomba merülő Alezredes farkához, Ádám áthelyezte a testsúlyát a kutya fölé, és a kapaszkodón arrébb csúsztatta a kezét, hogy kitakarja az állatot. Keze hozzáért a rózsadombi férfiéhoz, bőre, bőre hőérzékelői felkészültek a várható érzetre, hogy a másik rögtön el fogja húzni a sajátját.
De ezúttal nem történt meg. Ádám a saját bőrében maradt, a saját országában, mégis egy angolul beszélő, mundut viselő indiai férfi társaként mintegy varázsütésre maga is külföldivé vált környezete számára. A kéz természetes módon mellette maradt a kapaszkodón.
– Az átjárhatatlan kasztrendszer valóban rémisztő és igazságtalan idea. Nyolcvanezer ember sorsa dől el a megfogantatásuk pillanatában – mélázott el Ádám. Az indiainak válaszolt, de a saját népére gondolt.
– Millióké – helyesbített Roy. Bőrén a borosta apró, sűrű kis pontokként kezdett kiütközni.
– Magyarországon milyen feszültségből táplálkoznak a regényírók? – kérdezte kíváncsian.
– Tudja, mi olyan anekdotázó nép vagyunk inkább. A mi regényeink kevésbé párbeszédesek. Nem a véleménycsere jellemzi ezt a mi kis enteriőrünket… Vélemény van, csere kevésbé.
Reggelente Roy szállására ment el az íróért, és bekísérte a konferenciaközpontba. A második reggelen akadt egy kis problémája a recepcióssal, aki nem akarta felengedni a vendéghez, és döntésében olyan ádáznak bizonyult, hogy a korai óra ellenére felhívta a főnökét.
– Higiéniai probléma adódott – mondta a telefonba, mint valami bennfentes kódot. Ádám sokat gyakorolt türelemmel várt a pultnál, és lopva (észrevétlenül) leellenőrizte körmei tisztaságát.
Alezredes egy piros gumicsonttal a szájában lejött hozzá a lépcsőn, amit azután magától értetődő fensőbbséggel nem adott oda, nem játszani akart ugyanis, csak megmutatni, hogy mije van. Roy az épületen belül a fehér botját már nem használta, két nap alatt bemérte a távolságokat, és memorizálta is őket, puha lépteivel a kutya után jött. Ádám köszönt neki, de Roy már előbb érzékelte a jelenlétét a kutya viselkedéséből.
– Cigaretta egy kávéval? – és kisétáltak a teraszra. Ádám nem kísérte se megjegyzéssel, se indulattal a recepciós jelenetét, teljes figyelmével az író felé fordult. Az epizódot úgy dolgozta fel, hogy tanult módon elfelejtette.
– Amiben még egy katonai tiszt sem tud segíteni, az az, hogy megtaláljam egy közös buszmegállóban, ugyan hol végződik az egyik busz, és hol kezdődik a másik, illetve az, hogy melyik ajtó melyik járműé. És persze néha az is megzavar, ha a mellettem elhaladó utastársnak erősebb kutyaszaga van, mint a lábamnál tipródó vakvezető kutyának….
– Honnan tudja, hol kell leszállni? – kérdezte tőlük a buszon aznap egy kíváncsi gyerek. – Jé, juhásznémet!
– Mit mond? – fordult oda Roy, orra két szárnyát szétdagasztva, így amit orra vesztett hegyességben, azt azonnal visszanyerte szélességben. – Ja, hát van megállóbemondás Delhiben is, és a vidéki nagyvárosokban. Ajemenemben persze nincs, de Kocsinban van.
Ádám fordított a gyereknek, aki meghallgatta a választ, és elgondolkodott.
– De az a kutyának szól, nem?
Ádám és az író még az utcán is vigyorogtak. A kutya néha kifarolt, trappolt, a fák közelében feltűnően lelassított, így kerestek egy kutyafuttatót, és Roy leoldotta a kutyát a hámról. A padon és a pad körül kis közösség verbuválódott össze a gazdikból, akik kutyás történetekkel szórakoztatták egymást, Ádám időnként fordított vendégének, aki pont ilyen bennszülött élményekre vadászott. Ezen a napon farmernadrágot viselt, fölötte térdig érő indiai inget, amit kurtának hívtak. Roy mindig viselt magán valami otthonit, amivel képviselte a hazáját, és ahhoz még hozzátette saját személyiségét, tempóját, figyelmét, ezzel hizlalva a felmutatott képet. Hazáját a hátán hordozta, mint csiga a házát. Ádám azt a szokatlan jelenséget tapasztalta a számára új környezetben, hogy angolul beszélő idegenként szemébe néző szempárokkal találkozott a tekintete. Magában mulatott azon, hogy kék szemekkel még soha életében nem tarthatott szemkontaktust, az egyetlen hasonló élményét a feleségével szerezte, aki napos időben zöld szemeket hordott. De egyébként az elkapott pillantások széles tárházának emlékét hordozta.
A konferencia központ portása vékony, ősz hajú és fehér bajszú ember volt, a hosszú, lekonyuló magyaros szőrdísze vége sárgás árnyalatban szomorkodott, mintha belelógott volna a festékes vödörbe. Általában a pultja előtt állva fogpiszkálót rágott, időről -időre odasétált az üveghez, és megnézte, hogy sárga Polskiját nem kötötte- e el egy, a valódi bensőséges kötődésére érzéketlen pernahajder.
Mindig figyelte az indiait és kísérőjét, és rájött, hogy egyikük tud magyarul.
– Te arab vagy egyébként, csak itt élsz? – tegezte le Ádámot.
– Nem – felelte Ádám.
– Akkor balatoni ez a barnaság?
– Nem.
Esténként szokásukká vált, hogy kicsit kiüljenek Roy szállásán a teraszra, és együtt feldolgozzák a napot.
– Tudja, Kéralában régen egy érinthetetlen kasztbeli valóban szó szerint érinthetetlen volt. Hátrafelé kellett mennie, és még a nyomait is el kellett söpörnie maga után. Ha mindenképpen oda kellett adni nekik valamit, csak kifeszített tenyéren lehetett átnyújtani, hogy ne legyen testi érintkezés. És még mindig ott tartunk, hogy próbáljuk a történelem nyomait eltüntetni, hátrálva, visszafelé söpörve. Én még láttam ilyet gyerekkoromban. Itt milyen élmény felnőni?
– Én a falunk szélén nőttem fel egy kis közösségben. Naplementekor általában tüzet gyújtottunk, és estéről-estére mindenki összegyűlt ott. A férfiak feladata volt a mesemondás, asszony abba nem szólhatott bele! Mindenki alakíthatta a történetet, beleszólhattunk, a mesélő meg vagy hagyta magát, vagy nem. Nem csak a gyerekeknek, egymásnak mondták a mesét, de ha a mesemondó megunta, gyorsan lezárta azzal: „megunták magukat, és mind hazamentek…” Néha egész éjjel zenéltek, előkerült olyankor gitár, hegedű, ceglédi kanna, fésű selyempapírral, minden. Ha az se volt, akadt szájbőgő. Ha keletkezett valami perpatvar, az öregek bíráskodtak felette, és azt, ha morogva is, mindenki elfogadta. A gyerekek napközben szabadon kóborolhattak erdőn-mezőn, gombásztak, fakarddal villogtak, és ha valahova betoppantak, ott mindegyik gyerek kapott valamit enni. Akárki gyereke, enni szeret, így mondták. Apám a fővárosban dolgozott, nekem hat testvérem van, etetni kellett a családot. Nálunk azt a vonatot, amivel vasárnaponként a férfiak felutaztak dolgozni, fekete vonatnak hívták.
– Nagyon kedves, hangulatos kis ország. Ez is kifejezetten egzotikus történet. Írni fogok erről. Én is hiszek a kis falvakban, az apró, összetartó közösségekben. Ha valakivel egy kis csoportban együtt élhetnek, ha megismerhetik egymást az emberek, az lassan a világ minden konfliktusát megoldja majd. A személyes kapcsolatok az igazi varázsigék.
– Meg a vérkeveredés… – mosolyogtak, és Ádám a zöld szemű, térigényes nőre gondolt, meg zivatarfelhős gyerekeikre.
Alezredes valami magánéleti problémájával volt aznap este elfoglalva, egy darab húst próbált hang nélkül lehúzni a pultról. Ádám nem árulta el őt, elfogadta a magas rangú tiszt ajánlatát: a vak férfival szemben ő maga cinkos némává vált. Csak úgy együtt voltak ketten, mint más estéken, de Ádám most szerepzavarba került, és ez bántotta, hallgatott, ahogy a filmjei csöndes bölcsei. Később a kutya is melléjük feküdt, elégedetten a dolgok állásával.
– A vakvezető kutya csak naponta egyszer, a munkája végeztével kaphat enni, otthon, a gazdájától. Alezredes megtalálta a vacsoráját a pulton? – kérdezte búcsúzáskor Roy.
– Igen – válaszolta Ádám, és úgy érezte, hogy rendben van a világ. Még sosem volt ilyen kerek, minden a helyén volt.
Utolsó nap a férfi vásárolni akart, mert minden országból, ahol járt, jellegzetes textíliákat gyűjtött. Minden hatást, tudást, tárgyat, amivel életében találkozott, nyersanyagnak tekintett, amit tovább formálva valami értékes művé próbált alakítani. Így volt a szagokkal, hangokkal, párbeszédekkel, történetekkel is. Az óriási textilplázában sokáig keresgéltek kékfestő anyag után, amiből Roy egy újabb mundut szeretett volna fabrikálni. A szállásán még megmutatta Ádámnak, hogy a ruhadarab valójában egy egyszerű lepel, amit a dereka köré teker, majd a lelógó részt elöl betűri a köldöke alatt. Szerencsére nagy varrótehetséget nem igényel, szabásmintára nincs is szükség.
Ádám utált nagy boltokban vásárolni, zavarta, hogy elveszíti benn az időérzékét, se óra nem volt a falon, se ablakok, hogy legalább a nap járását követni lehessen. Most mégis jól érezte magát, kedvvel válogatott az anyagok között, és próbálta szóbeliségre fordítani a látványt, a kékfestő anyag történetiségét, a mindent túlélő egyszerűségét. Bele van szőve a magyar nép letisztult, egyszerű lelkisége – mondta kis pátosszal, az íróval töltött hete nem múlt el fölötte nyomtalanul. Maga is másképp nézett az anyagra, kívánva, hogy az legyen a valóság, amit leírt.
Mikor már kiléptek az istenekre tervezett magas kapun, akkor jött rá, hogy egy biztonsági őr sem követte, nem is figyelte a benn töltött idő alatt, és hogy most az egyszer nem kellett sürgetést, védekezést megélnie, és a szerepére méltó, gondot nem okozó honpolgár csöndes szövegkönyvét sem kellett követnie. Utazónak nézték, és ebben a szerepben egyenrangú volt. Vérbeli traveller.
Alezredes kapott a boltban egy napsárga függönybojtot, amit magának nézett ki, és miután hozzájutott, senki fiának nem engedte, hogy megrángassa, pláne nem, hogy apportírozzon vele. Ez volt az ő stílusos sráfjelzése, később a repülőtéri vámosnak sem adta oda, csak megrázta felé nagy öntudattal.
– És az ön könyvének a nő a főszereplője? Aki nem fogadta el, hogy milyen szabályok között szerethet valakit?
– Nem, valójában a férfi. Ő egy paravan, érinthetetlen, a regényben Velutá-nak hívják. Furcsa módon a szó malajalam nyelven fehéret jelent. Veluta ki akart törni az őt befalazó, cselekvésképtelenné tevő, igazságtalan szabályok börtönéből, és olyan nőt szeretett, akit nem szabadott volna.
– Az én falumban is volt egy férfi, Parno-nak hívták… Nálunk ez jelenti a fehéret.
– Akkor ezt az egy szót megtanulom az ön nyelvén. Hátha felhasználom még a magyarokról szóló regényemben.
– Hagytam valamit Önnek a portán – mondta a repülőtéri dohányzóban a búcsúcigaretta után az író, és pontosan a hamutartóban nyomta el a cigarettát. – Már csak egy kérdésem maradt Magyarországról – mosolygott. – Mi a bánat az a szájbőgő?
Ádám szóban nem válaszolt, rég elfelejtett, de sejtjeiben tovább hordozott pózba állt, és halkan belekezdett a hangszer nélküli, csak szájjal való zenélésbe, enyhén összeszorított ajkakkal pörgette a hangokat, ősi hangokat, kis kiáltásokat hallatva. Pár perc alatt körülfogták őket a különböző országokból érkező, vagy távozó utazók, és érdeklődve figyelték ezt a csak egy embernek szánt produkciót, majd spontán megtapsolták az előadást, melyhez még hasonlót sem láttak soha.
Ádám Roy után nézett az indulási oldalon, ahogy becsekkolt, nyugodtan és csöndesen, lábától kicsit jobbra a kutyával. Fejében vitte a hite szerint Magyarországról gyűjtött tudását, nyersanyagát valami igaz és valódi műnek. Még a tarkója is tisztességes volt, nem valami nyápic, nyavalygó értelmiségi gyönge nyaka.
Hazafelé a villamoson az Ádám mellett ülő nő a felé eső karját erősen az oldalához szorította, táskáját egy gondolatnyi udvarias szünet után a biztonságosabb oldalra áttette.
– Én már kitapasztaltam, hogy van ez. Ha egyszer beengeded őket a lakásodba, pontosan hétszer kell kiszellőztetni utánuk. A hat nem elég, pontosan hétszer kell megtenni, hogy kimenjen a szag. – Ádám nem nézett fel, nem akart agyában a hanghoz képet is rögzíteni.
A portás lecsüngő sárgás bajuszával az üvegnél állt, és bogárhátú autóját figyelte.
– Van itt magának egy csomag – mondta, és sóhajtva elszakadt az ígéretes látványtól. – A vak ember hagyta itt.
Elővette a könyvet, és átnyújtotta. Ádám belenézett, várakozásának megfelelően az első oldalon nem szerepelt dedikálás. Mit írjon még, ha a könyvével úgyis önmagát adta oda?
– Magyarországon élő indiai vagy? – kérdezte fogpiszkálót rágva fürkészően a portás, aki mivel egyedül találta, végére akart járni a dolognak. A messziről átnyújtott könyvön kicsit érződött a kutyaszag, az eredeti indiai kiadás volt, címlapján lótuszvirágok pompáztak százféle színben.
– Én egy Magyarországon élő magyar cigány vagyok – válaszolta Ádám egyszerűen, és szavai szövetében szétáradt a kékfestő anyag százéves tisztasága. – És egy hétig, tudja, itthon voltam. Hazalátogattam.
[totalpoll id=”686″]