szombat, szeptember 30, 2023

Dr. Ollmann Anasztázia: ÉGI JÁTÉK

Alida üres tekintettel bámult maga elé. Orvosként felfogott minden hírt, ami édesapjáról érkezett a távoli kórházból: nagyon rossz minden eredmény, harmincas vérnyomás, a járvány ellenére beengedik a családtagokat… Ésszel értette, a szívével nem tudja felfogni.

Egyszer csak egy kislány alakja jelent meg szemei előtt. Megismerte őt: másfél éve hordozta a hasában, várta érkezését, de minden igyekezet ellenére borsószemnyi aprócskaként veszítette el. S azóta is többször látta őt, nemcsak álmában, de olykor nappal is, ha elcsendesedett a világ körülötte. És soha nem kisbabának látta, hanem egy két-három év körüli, hosszú hajú, kedves arcú kislánynak, aki csengő gyermekhangon, ugyanakkor felnőttes, komoly mondatokkal beszélt hozzá. Most is megszólalt:

– Nyugodj meg, anyukám, én vagyok az, a te Angyalkád. A papa velem lesz, én várom a kapuban. Már vetettem neki ágyat is, mert fáradt és először meg kell pihennie. Azután megmutatom neki a mi világunkat. És mindig mellette leszek, amíg meg nem találja azokat, akiket szeretett.

Azzal az alakocska eltűnt, Alida pedig töprengeni kezdett. Ez most igaz volt, vagy csak ő képzelte? „A papa azt akarta, hogy meghaljon a baba” – villant elé kisfia üzenete, amit a telefonon küldött annak idején; Angyalkája ekkor már messze járt, s élő kisfia, a tizenegy éves Armandó ezt csak ezután merte neki megírni.

Bár tudta, hogy édesapja nem lelkesedik egy újabb kisbabáért, ez mégis szíven ütötte, miközben éppen elsiratta a pici életet. Apja Armandónak sem örült először – igazából Alida párját kívánta a pokolba kezdettől fogva -, aztán mégis nagyon megszerette unokáját. Bevillant most több kép, ami nem volt jó emlék. A gyöngyökből fűzött korona, amit apja harmadszor is ledobott a fejéről, hiába mondta neki még az anya is: „Nemhogy örülnél, hogy király lehetsz!” A filctollal írt gyakorló szavak, amit hétévesen édesapjával szeretett volna olvastatni, ahogy ők tették az iskolában – ám ő nem volt erre hajlandó, még az anya és a nagymama kérésére sem. A mennydörgő hang kedvenc filmzenéje közben: „Azonnal lekapcsolod, mert kitépem azt a szalagot!”

Szomorú merengéséből a telefon pittyenése riasztotta fel, édesanyja üzenete: „Elment örökre.”

Nem szólalt meg. Könny sem jött ki a szeméből. Várt néhány percig, majd tárcsázta kisfia számát… Közben szép lassan megvilágosodtak a gondolatai. Tehát mégis igaz volt. Ez körülbelül akkor történhetett, amikor Angyalkája jelzett felé. Mire a kórházból eljutott a hír anyjához, s onnan őhozzá…

– Igen, anyukám – szólalt meg újra az ismerős hang – csak én tudok szólni, mert papa alszik. Majd ha megpihent, akkor őt is fogod látni… de kell egy pár nap.

Amikor hazaért párja együttérzőn nézett rá:

– Ha jön, sírj nyugodtan…

– Ha jönne… de nem jön… és épp ez a legnehezebb benne. Nem tudok sírni… olyan, mintha kegyetlen lennék, pedig…

És közben szálltak a gondolatai. Most másfélék. Arról, hogy édesapja anya nélkül nőtt fel; nem is engedték a mamát a közelébe – s emiatt ő anyukájára neheztelt egész életében. Ő is néhány éve ment el – a családból csak Alida látogatta és beszélgetett vele telefonon, amíg lehetett. Láthatta még Armandót is… És apja családja… rideg társaság volt. Ha vendégségbe jöttek, körbe kellett velük ülni az asztalt – de megszólalni felesleges volt. Vagy meg se hallotta senki, vagy még apja felelt rá, annyit: „Téged ki kérdezett…?”  Eszébe jutott a „kóla”, amivel egyszer kínálták őt és testvérét, amikor az ő családjuk látogatta meg a nagyszülőket – csapvízbe kevert, néhány csepp szörp… festett víz… És amikor apja nagy ritkán mesélt róluk – ennek lényege többnyire a „bezzeg” volt. „Én ennyi idősen jártam répát egyelni!” „Próbáltunk volna mi…” „Beszakadt alattunk a jég… hazamentünk, öreganyánk jól elvert bennünket, adott ránk száraz ruhát, és mentünk vissza!” De beugrott egy-két lágyabb történet is. A májusi léggömb, amire apja kisfiúként ráült, s az persze kidurrant… „Akkor nem úgy volt, hogy volt nyolc lufi! Egy volt, és kész!” És a kicsiny szőlőprés, amiért édesapja kisfiúként könyörgött anno, de nem vették meg neki. Ahogy sok minden mást sem… Nevelőanyja, „Kati mama” még manapság is büszkén emlegeti, hogy amikor az egyik kisunoka valami játékért nyafogott, ő biztatta, hogy gyorsan öltözzön, siessen, holott ő tudta jól, hogy már bezárt a bolt…

Vajon kivel találkozik most apja…? Egymásra talál-e az igazi anyukájával? Megtalálja-e volt munkatársait… azt aki negyvenévesen összeesett és infarktus vitte el egy pillanat alatt, és azt, akinek családjával egyszer együtt nyaraltak a Balatonon, és mindig focilabdát akart venni – aztán az  üzem elbontásakor zuhant le egy emeletet, mert eltitkolta, hogy pár napja már volt egy epilepsziás rosszulléte? És Pista bácsit, aki állítólag egykor a szomszédja volt, akit még a kórházban emlegetett, hogy át kell menni hozzá – pedig, ha már neki „bácsi” volt, akkor hol lehetett már ő is…? Talán hívogatta is már odaátról…?  Na, és az a kis szőlőprés… Most vajon megkaphatja odafent? De ha ott rá is talál, tud-e neki örülni még… vagy éppolyan érzéketlen lehet most is, mint volt? (Jaj, Istenem, ezt most nem szabad… jót, vagy semmit…) Vajon van gyermeki lelke, ha itt a földön nem is lehetett hozzáférni? Talán ott felszabadult… Talán az Angyalka segít…

Egy hét múlva, egy este hallotta a hangját Alida, haloványan:

– Köszönöm, lányom.

Csodálkozva nézett fel. Apja alakja távoli volt, nem olyan közvetlen, mint angyalkájáé szokott, de az üzenet határozottan érkezett:

– Megkaptam a szőlőprést, amit küldtél.

– Én, apu…?

– Igen, te. Neked jutott eszedbe, hogy nekem ez hiányzott az életemben… és minden fájdalmadat, amit én okoztam, félretettél, és arra gondoltál, megkaphatom-e ezt a kis szőlőprést. Ezzel teremtetted ide nekem… Köszönöm.

Azzal az alak eltűnt, hangja sem hallatszott már. Alida a párnára fordította arcát, és végre, jólesőn megindultak a könnyei. „Köszönöm, Istenem…” suttogta maga elé. Angyalkája megjelent, és vigasztalóan mosolygott rá.

[totalpoll id=”689″]

Vélemény, hozzászólás?