Zuhogott az eső, szinte vízszintesen esett, aki tehette, otthon maradt. Az emberek fázósan siettek be a metróállomásokra. Hiába volt május vége, csontig hatoló, októberi hideg szél fújt. Ő mégse akart hazamenni. Beülhetne egy moziba, de nem szerette ezeket a mai üres filmeket. Az idő lassan vánszorgott, mint egy fekete madár, vállára telepedett, és gúnyosan figyelte, hogy mint lődörög céltalanul. Felülhetne a metróra, elmehetne a végállomásig és vissza. Az egy óra, számolta, akkor már mindjárt este van. Bekuckózott az egyik műbőr ülésre. Föld alatti kivilágított állomások suhantak mellette. „Milyen jó itt”- gondolta. „Metrómegállók, az én metró-univerzumom.” „Nem kell nézni az otthonok utcára vetődő fényeit. Biztos főznek a konyhákban. Gyerekek terítik vacsorára az asztalt.” Nem akart az éjszakára gondolni. Az éjszaka: ellenség, óriási, rút, fogatlan szája nyitva, mintha be akarná őt kapni. Felébred, és nem tud visszaaludni. Jönnek sorban a képek, mintha az agya egy nagy mozivászon lenne. Mindent élesen lát, olyan tisztán, mintha nem is lenne idő, amely elhomályosít, csal, becsapja az emlékezőt. Mamit látja, ahogy főz a sparhert mellett, kendős fejéről csorog az izzadság. Látja csonka ujját, egyszer levágta valamivel az ujjpercét, talán egy éles késsel, sosem mesélte el igazán. Aztán Apát látja, mikor hozzák haza, mert járni nem tud a Rizlingtől. Furcsa volt és ijesztő, mint egy rongybábu, olyan volt. Ő befutott a fürdőszobába, nem akarta látni. És végül Anya, mosolyog, sose mutasd ki, hogy boldogtalan vagy, mondta. „Ó, Anya, milyen bolygón éltél, és most melyik csillag mögül figyelsz? ”
A halála előtt két nappal szóltak neki, hogy menjen be, a vírus miatt külön engedéllyel, elbúcsúzni. Megmutatták, hol fekszik. Ágy, hófehér párna, paplan. Összezsugorodott élet, ágy-univerzum. A kór belülről felfalta. Madárcsontú haldokló, a szeme kidülledt. Még megismerte. Miért nem tudhatjuk, mire gondol egy haldokló? Mit nem adna, ha megismerhetné a haldokló EGYETLEN gondolatát? Ha jönne egy halál-kereskedő, egy halál-handlé és alkut ajánlana neki:
„Ha adsz nekem valami értékeset, cserébe elárulom a Te haldoklód utolsó gondolatát. Legyen ez, mondjuk, az EMLÉKEZÉS.”
„Nem, azt nem adom, az vigasztal, ha magányos vagyok, ha elvennéd tőlem az emlékezést, nem tudnék az elhunyt szeretteimre gondolni.”
„Jó, akkor add a SZERETETET.”
„A szeretet nem adom, az a levegő, a kovász, mely egybetart. Sejtjeim onnan kapják az energiát. Benne van a gyermekek mosolya, minden simogatás, az ételek íze.”
„Akkor add a SZERELMET.”
„A szerelem a szivárvány hanyatló nőiségem egén. A szerelem ringatta a csípőmet, édesítette a mosolyomat, bársonyossá tette a hangomat. A szerelem tanított meg sírni, nevetni, gyűlölni és megbocsátani. A szerelem megfiatalított és mégis éretté tett. Elvette az eszemet és mégis bölcsebb lettem tőle. Tudod, mit? Vedd el a PÉNZEM, sok pénzt gyűjtöttem, van házam, autóm, szép helyekre járok, de most már kevéssel is beérném. ”
„Viccelsz? Mindez csak díszlet egy ponyvaregény giccses lapjain. Hisz a pénz csak múló örömöt ad és olyan, mint a drog. Ha megérzed az ízét, még többet akarsz. Mámorossá tesz, de aztán megcsömörlesz. Azt gondolod, felér a vagyonod azzal a tudással, amit kérsz tőlem? Jobbat mondok: add a SIKEREIDET.”
„Jó, lemondok a sikereimről, pedig megdolgoztam értük, igaz, sokszor szerencsém is volt. Vidd a sikereimet, Te handlé, csak mondd már, mi volt a madárcsontú anyám utolsó gondolata?”
„Az utolsó gondolata Te voltál. Lehunyt szeme mögött, félig már öntudatlan agyának kivetítőjén téged látott, kislány voltál, futottál felé…”
– Asszonyom, keljen fel, ez a végállomás, itt nem alhat – költögette a metróvezető. Azt hitte, valami hajléktalan, és nem értette, mitől van az a sugárzó boldogság az arcán.
[1]handlé (főnév)
Ócskás; használt holmikkal kereskedő személy; ószeres.
[totalpoll id=”1148″]