Először a kardigánja tűnt fel. Szürke volt, kinyúlt, úgy lógott rajta, hogy az egész lénye boldogtalanságot sugárzott. Mikor megláttam a villamosmegállóban, az jutott eszembe: csak egy magányos nő hordhat ilyen ruhadarabot, mintha ez a lógó száz éves pamutrengeteg megtestesítette volna a magányt, a reménytelenséget.
Minden nap láttam, mindig ugyanabban az időben, úgy reggel 6 körül. Ilyen korán reggel kialakul a munkába indulók BKV-törzsközönsége. Egy idő után már szinte megnyugvás volt az ismerős alakokat látni. Láttam őket esernyővel, télikabátban fázósan, hunyorogva a kora nyári napban és izzadva a hőségben. De leginkább őt figyeltem, a szürke kardigános nőt. Valami vonzotta a tekintetemet, nem tudtam levenni róla a szemem. Úgy 50-60 között lehetett, bár ki tudná egy ilyen sokat megélt arcról, kissé meggörnyedt testtartásról megállapítani, hogy hány éves? Nem harminc és nem nyolcvan, de a kettő között bármi lehetett. Táska volt nála, borzasztó barna műbőrtáska, talán az anyjáé vagy a nagyanyjáé volt még. Nem mertem közel menni hozzá, mert féltem, hogy megcsap valami olcsó parfümillat. A kardigán és a táska nem volt bizalomgerjesztő. Ám az arca! Minden ránc és elgyötörtség ellenére felfedeztem, hogy valaha finom vonásai lehettek. Megfakult szeme is értelmet és némi életet sugárzott. Vajon ki lehet és miért hordja ezt a borzalmas ruhadarabot? Ha szép volt valamikor, most miért ilyen elhanyagolt? Ezer kérdés kavargott bennem és napról napra egyre kíváncsibb lettem. Azon kaptam magam, hogy egy idő után lehetséges történeteket szövök, amiknek ő a főszereplője. Talán valami arisztokrata családból származott, de elszegényedtek, és már csak a vonásai hordozzák ősei eleganciáját. Vagy valamikor szerelmes feleség volt, de férje megcsalta, becsapta. Esetleg a férje szerette, de korán meghalt? Ó, az emberi élet milyen hosszú és milyen tekervényes. Milyen események vághatták a mély barázdákat ebbe az arcba, milyen tragédiák tompíthatták a szemek fényét? Mi kell, hogy oda vezessen, hogy valaki ilyen kitartóan hordjon egy elnyűtt, vacak ruhadarabot.
Így teltek a napok, már szinte el se tudtam volna képzelni a reggeleket Nélküle. Aztán egyik nap nem jött. Biztos szabadságot vett ki. Vagy el kellett utazni valamelyik még nálánál is idősebb rokona temetésére. Nem jött másnap sem és harmadnap sem. Kezdtem aggódni: talán, megbetegedett, olyan sovány volt az utóbbi időben. Rémképeket láttam, úgy aggódtam érte, mintha valami közeli hozzátartozóm lenne. Így telt el 2 hét. Hiszen nem is ismerem, semmi közöm hozzá, alkudoztam magammal. Aztán mikor már kezdtem beletörődni, hogy a „Grófnő” (mert magamban így neveztem el) csak múló, röpke fejezet volt az életemben, aminek csak távolról figyelő szemtanúja voltam, a meglepetéstől földbe gyökerezett a lábam: váratlanul ott állt a szokásos időben a villamosmegállóban. Szürke, kinyúlt kardigánja helyett sötétkék kosztüm volt rajta, kitaposott cipőjét törpesarkú körömcipőre váltotta. Mondanom sem kell, hogy a lapos táska helyén kis sötétkék retikül lógott. Mit lógott, szinte kislányosan himbálta finom kezével. Egyáltalán: az egész nő légies, szinte éteri jelenség volt. Vagy csak én láttam annak a feltűnő változás miatt. Felszálltunk és úgy helyezkedtem, hogy közel legyek hozzá. Vártam egy jelet, egy apró eseményt, ami közelebb visz a megoldáshoz, mindenáron meg szerettem volna fejteni a rejtélyt. Kitartó detektív módjára, lélegzetemet visszatartva figyeltem. A végállomás előtt egy megállóval megcsörrent a telefon a táskájában. Meglepődtem: eddig nem láttam, hogy telefon lenne nála. Csengőhangja összekeveredett a villamos zajával: I can’t help falling in love with you. Felvette.
– Jó reggelt, Sándor! – szólt bele. Még sosem hallottam a hangját. Bársonyos, alt hangja volt.
– Ötkor? Igen, szeretem a Sacher-tortát. Ráérek, sokáig ráérek.
Megérkeztünk a végállomásra. Letette a telefont. Úgy helyezte bele a táskájába, mintha egy értékes műkincs lenne és nem akarná, hogy megkarcolódjon. Könnyedén lépett le a villamos lépcsőjén. Elindult a metró bejárata felé, nem követtem, hagytam, hogy alakját elsodorja a tömeg. Számban édes csoki ízét éreztem. Valami Sacher-torta-félét…
[totalpoll id=”1153″]