Az űrhajó kapitánya belépett az űrbázisra. Hátrahőkölt. Egy nő állt vele szemben, kezéről vér csöpögött, ruháján ragacsos foltok tarkálltak. Amint meglátta az érkezőt megriadt, megpördült, és ösztönösen menekülni próbált. Ugyan hova? A kapitány rárivallt:
– Állj, vagy lövök! Ki maga, és hogy került ide? Itt kizárólag egy férfi, az állomás parancsnoka tartózkodhatna, miután egy hete a meteorvihar következtében a személyzet másik két tagja életét vesztette. Minket a társammal, Maryvel azért küldtek, hogy felváltsuk őt, illetve hogy megjavítsuk a létesítmény sérüléseit.
A nő összeszedte magát, és rezzenéstelen arccal válaszolt:
– Cara Higg vagyok. Egy áruszállító űrhajón dolgoztam, mikor a meteorvihar a mi járművünket is megrongálta. A külső munkálatok során elsodródtam tőle, ide vetődtem, és itt húztam meg magam.
Közben Mary is betoppant. Egy kis műszert tartott a lány felé, melyen máris megjelent az eredmény.
– Az adatállományunk szerint ön nem Cara Higg, bár kicsit hasonlít rá – konstatálta szigorúan. – Biztos találkozott vele valahol, onnan tudja a nevét. Szóval, ki maga valójában, és hol van az űrbázis parancsnoka?
A nő önkéntelenül az egyik sarok felé pislantott. Az űrhajósok követték a tekintetét. Három férfitetemet láttak, vérbe fagyva, a felismerhetetlenségig széttrancsírozott arccal. Mary a szerkentyűjét vizslatta.
– Meg is van! Maga Rica Barn, hekker és szélhámos – azonosította a lányt. – Megmondom én, hogy került ide: Menekülnie kellett a hatóságok elől, ezért két férfitársával együtt ebben a minden gyanú felett álló objektumban akart elbújni. Miután a parancsnok jóhiszeműen befogadta magukat, a cinkosai agyonverték, hogy ne jelenthesse a jövetelüket. Csakhogy az állomás készletei végesek, hisz a meteorvihar alatt nem érkezhetett utánpótlás, ezért maga brutálisan megölte a cimboráit, hogy ne kelljen osztoznia velük. Sokáig eléldegélhetett volna itt, hamis jeleket küldve a földi központnak, a mi felbukkanásunkra azonban nem számított, így nem volt ideje felkészülni, és eltüntetni a nyomokat.
Rica hevesen tiltakozott:
– Ez nem igaz! Jó, bevallom, én vagyok Barn, és miután eredménytelenül kértem bebocsáttatást a bázisra, azt hittem, üres, ezért feltörtem a bejárat kódját és bejöttem. De teljesen egyedül voltam, és idebent három férfi fogadott. Pontosabban rám se bagóztak, kizárólag egymással voltak elfoglalva, azaz ocsmányabbnál ocsmányabb gyalázkodások közepette tébolyultan püfölték egymást, ahol érték. Én csak bámultam őket ledermedve, mígnem mindhárman, szinte teljesen egyszerre, beadták a kulcsot. Nem tehettem értük semmit, és mivel nem szerettem volna állandóan a holttestükbe botlani, behúztam őket a sarokba. Ekkor jöttek maguk. Mindent összevetve elképzelhető tehát, hogy az állomás dolgozói közül senki sem halt meg a viharban, hanem igazából összevesztek valamin, és kinyírták egymást.
A kapitány gúnyosan megrázta a fejét:
– Ezzel nem tud hasba akasztani. A személyzet másik két tagja színesbőrű volt, ráadásul nő, ezek meg mind egy szálig fehér férfiak.
Rica kétségbeesetten próbált kimászni a csávából:
– Talán a nevük alapján meg tudják állapítani a kilétüket. Az egyiket Tomnak hívták, a másikat Jimnek, a harmadikat pedig Ertonnak. Legalábbis ezeket üvöltözték egymásnak.
A kapitány felhorkant:
– Maga még szórakozni mer velem? Az űrbázis parancsnokát hívták így: Thomas James Erton.
Mary ezalatt elkezdte a károk felmérését. Éppen visszatért a hátsó traktusból.
– A kísérleti állatok rendben vannak – jelentette. Aztán a vezérlőhöz lépett, és felkiáltott: – Kapitány! A klónozóberendezés megsérült, és túlterhelődött. Kisállatok helyett embert klónozott, mégpedig kétszer is.
Odaszaladt a hullákhoz, és megvizsgálta őket a műszerével.
A DNS vizsgálat szerint mindhárom test Thomas James Ertoné volt. A kapitány szomorúan levonta a következtetést:
– Ezek szerint itt maradt egy hétig összezárva önmagával. Lehet ennél borzalmasabb? Mekkora önmarcangolást vihetett végbe! Csoda, hogy egyáltalán maradt belőle valami.