Viharos szél fújt, a parti fák szinte a földig hajoltak, mint a balettáncosok. Az égen tömör, szénszínű felhők robogtak, sötét füstbe burkolva az égbolt kékjét. A híd árnyékot vetett a fodrozódó, zöldes, zavaros vízre .A szél a fülembe sikított, ahogy a híd korlátjára támaszkodva lepillantottam a folyóra. Éreztem, hogy a szívem hevesen dobol a mellkasomban, de nem tudtam, hogy a vihartól, vagy az izgalomtól.
Nehéz volt így döntenem, hiszen szerettem élni, mindegy mennyi nehézséget kellett megélnem 39 év alatt. De az utóbbi egy évben csak dőlt a szar a nyakamba. Először elvesztettem a munkahelyem, aztán a férjem, akivel 15 évig éltem együtt, kijelentette, hogy el akar hagyni. Nyilván elfogadtam a döntését, mi mást tehettem volna? Be kellett látnom, hogy már én sem érzek többet iránta, mint barátságot.
Ettől függetlenül nem hagyott magamra, anyagilag támogatott, miközben kismillió állásinterjú után utasítottak el. Aztán a születésem óta meglévő immunbetegségem felerősödött. Az orvos azt mondta, hogy ezt a stressz is befolyásolta, de ez nem vígasztalt.
Folyton beteg voltam, gyulladások lobbantak fel a szervezetemben és a sok antibiotikum már a gyomromat is kikészítette. Persze tovább küzdöttem, munkák után rohangáltam, sikertelenül. Aztán volt egy csúnya vitám a lányommal és feladtam.
A gyerekek kegyetlenek, ő pedig tiniként végtelenül az. Az arcomba vágta, hogy pocsék élete van, mert nem dolgozom és minden rossz az én hibám. Nem tudtam betegen, munkanélküliként még ezt is elviselni. Összeroppantam.
És meghoztam azt a döntést, ami már jó ideje érlelődött bennem. Véget vetek az életemnek. Jól tudtam, hogy teher vagyok mindenki számára, hogy a lányom nem fog hiányt szenvedni semmiben az apja mellett. Én már nem hiányoznék senkinek, sőt, megkönnyítem a volt férjem és a gyerekem életét azzal, ha megölöm magam.
Mindig szerettem a folyó mellett ücsörögni. Amikor még egy család voltunk, gyakran jöttünk ide piknikezni, horgászni a tilosban. Szép idők voltak, de elmúltak. Vicces, hogy folyó mellett nőttem fel és sosem tanultam meg tökéletesen úszni. Ez volt a mázlim is.
Bámultam a zúgó folyót és valami mélységes nyugalom szállt meg. Nem voltam nagy keresztény,39 évnyi szenvedés után már nem érdekelt, ha Pokolra kerülök. Mivel lehet rosszabb, mint az eddigi életem? Legalább ott meleg van, sosem fáznék!
Letettem a telefonom és a pénztárcám, benne a búcsúlevelemmel a híd beton járdájára, majd ismét a vízre néztem. Bő 8 méteres mélység volt alattam és mohás, éles sziklák. Ha nem zúzom össze magam rajtuk, akkor biztos, hogy megfulladok. A túlélési esélyeim a nullával voltak egyenlőek.
Elmosolyodtam, hogy számolgattam magamban, holott világi életemben totál hülye voltam matekból. Leérettségiznem is úgy sikerült, hogy a fizika szakos tanár lesúgott minden megoldást. Minden így sikerült az életemben. Vagy vért izzadva, vagy segítséggel. Életképtelenebb voltam, egy halva született csecsemőnél.
Felidéztem lányom arcát, mikor a mellkasomra tették és könnybe lábadt a szemem. Nem gyengülhetek el! Elhessegettem magamtól az emléket, hogy életet adtam valakinek és a mai napig az anyja voltam.
Szétnéztem, közeledő autótól tartva, de szerencsére egyáltalán nem volt forgalom a környéken. Levettem a cipőmet és átmásztam a korláton. Remegtek a lábaim, ahogy a mélybe bámultam, hiszen tériszonyom is volt. Meg klausztrofóbiám, meg még annyi féle fóbiám, hogy a számát sem tudtam.
Végre azoktól is megszabadulok! Lehunytam a szemem és kitártam a karom, mintha repülni akarnék. A szél az arcomba csapta a hajam és játékosan belekapott a pólómba. Utáltam, hogy nem látom a gyönyörű tájat magam körül, ezért kinyitottam a szemem és ugrottam.
A testem pillekönnyűnek tűnt, mintha a vihar tollpihét varázsolt volna belőlem. Aztán megláttam a közeledő vizet és egy pillanatra megrettentem. Mi van, ha hibát követek el? Hirtelen elárasztott a bizonyosság, vége lesz minden szenvedésemnek végre, sőt mindenki másénak is, aki velem szenvedett egész életemben.
Eszembe jutott nagyanyám, aki anyám helyett anyám volt, és 12 éve ment el. Szinte a fejemben hallottam a hangját, ahogy összeráncolt homlokkal néz rám és azt mondja:
– Mit csinálsz, te bolond, szívbajos gyerek?
Elmosolyodtam.
– Megszabadulok! – kiáltottam vagy suttogtam.
Majd erős ütést éreztem a mellkasomon és a világ sötétségbe borult. Meglepett, hogy a sötétben hideg volt és madárcsiripelést hallok. A fejemben cikáztak a gondolatok. Aki halott nem fázik és nem hall már semmit. Kétségbeejtett, ha arra gondoltam, hogy túléltem, csak megvakultam.
Borzasztó lett volna vakon élni egy olyan embernek, akit az érzékei éltetnek. Író voltam. Sikertelen, de a szívem is szavakból állt és vér helyett tinta folyt az ereimben. Ha nem láthatom többé a felkelő napot, a teliholdas égboltot, az rosszabb lett volna mindennél! Megrémültem. Aztán a sötétség kezdett furcsa, homályos fehérséggé változni és a madárcsicsergést néma csend váltotta fel.
Már nem fáztam, nem fájt semmim a gyulladásoktól, nem viszketett a bőröm sem. És ekkor jöttem rá, hogy nincs is bőröm. Sem izmaim, sem végtagjaim, sem testem. Csak egy gondolat voltam, egy apró vízcsepp a folyóban, a szél egyetlen levegőmolekulája, a napfény pici szikrája. Minden voltam és semmi.
Az idő elfolyt, mint a zúgó folyó, nem éreztem, hogy telik. Mintha a létezésem vagy nemlétem az idő vasútján vesztegelne. A fehérség, ami körülvett, meghatározhatatlan volt. Nem olyan, mint egy reflektor fénye, nem is olyan, mint a nyári vakító napsütés. De erős volt és furcsán ismerős.
Ez lenne a Mennyország, amiről annyit prédikáltak a papok? Nem! Az lehetetlen! Öngyilkosok nem jutnak oda. Tanakodtam, hogy talán nincs is Mennyország vagy Pokol a halál után, csak ez a furcsa léttelenség a fényben. Akkor vajon a szenvedéssel, nehézséggel teli Életnek nevezett valami csak átmenet? Mivé válok? Átalakulok? Újraszületek?
A gondolataim a létezésem bizonyítékai, tehát élek. De hol, hogyan és miért? Hirtelen furcsa szomorúságot éreztem. Könnyek hidegét az arcomon, keserű ízt a számban. Most már végképp nem értettem semmit.
A fény ekkor tompulni kezdett és egy arctalan alak bontakozott ki előttem. Magasnak és karcsúnak tűnt, bár nem tudtam volna megmondani, hogy férfi vagy nő az illető. Próbáltam hunyorítva nézni, hátha kiveszem az arcvonásait és rádöbbentem, hogy van testem.
Feljebb emeltem a kezeimet és lepillantottam az ujjaimra. Tövig rágott körmeim undorítóak voltak és a kézfejemen lévő pici kiütések is ott voltak, amik az antibiotikumtól jöttek ki rajtam.
– Élek? – kérdeztem összeérintve az ujjaimat.
– Is-is! – mondta egy női a fejemben.
A homályos alakra bámultam, de az arcát még mindig nem láttam.
– Szellem vagyok? – kérdeztem.
– Mindig az voltál! – mondta a hang a fejemben.-Egy gubanc a létezés fonalán!
– Gubanc?
-Gubanc!-mondta a hang a fejemben.
– Ki vagy te?
– Én te vagyok, te pedig én!
Nem értettem semmit, aztán az alak közelebb jött és megijedtem. Én voltam, de mégsem. Magasabb voltam, vékonyabb, olyan, amilyen életemben lenni akartam.
– Hogy lehetséges ez? – kérdeztem.
– Az vagyok, aki legbelül mindig voltál – mondta a hangja a fejemben.
– Hol vagyok? – kérdeztem körülnézve, bár a fényen kívül semmit sem láttam.
– Ott, ahol minden kezdődik és véget ér!
– Én ezt nem értem! Most akkor meghaltam vagy sem?
– Is-is. A tested haldoklik, te magad örök vagy!
Lepillantottam a saját kezeimre, majd a lábaimra. Mezítláb voltam.
– Hol van a cipőm? – kérdeztem.
– A hídon, ahol hagytad!
Elgondolkodtam és nem rémlett semmilyen híd.
– Miért hagytam ott? – kérdeztem.
Soványabb énem elmosolyodott.
– Minden kérdésedre választ kapsz majd! Csak légy türelemmel! – mondta a fejemben.
Bólintottam bár furdalt a kíváncsiság. Figyeltem az arcot, ami olyan volt, mint az enyém, leszámítva az utálatos szeplőket, amik nyáron elborították a szemem alatti vékony bőrt és az orromat. Bárcsak a való életben is ilyen lettem volna!
-Mi lesz velem? – kérdeztem.
– Kapsz egy lehetőséget, hogy rájöjj, mit rontottál el – felelte néma szájjal.
Ekkor vakító villanást láttam, be kellett csuknom a szemem. Nem tudom meddig volt behunyva, de a fény eltompult. A szemem kinyílt és meglepődtem. A folyóparton álltam. Szakadt az eső és fújt a szél, a víz fodrozódott előttem.
– Mit keresek itt? – kérdeztem.
– Mindjárt meglátod! – szólalt meg mellettem a hang.
Oldalra pillantottam. Vékonyabb önmagam mellettem állt, de furcsán ködszerű volt. Nagyot nyeltem.
– Oda nézz! – mutatott a vízre.
Követtem a tekintetét és megláttam saját magam a vízben, felakadva egy kidőlt fa egyik ágán. A szemeim csukva voltak, a szám nyitva. Az arcom hófehér volt, a testem a víz hullámzására mozdult, mint egy táncos. Groteszk látványt nyújtottam.
– Meghaltam – mondtam.
– Még nem!
Ekkor megláttam valakit, ahogy a part felé rohan. Egy fiatal lány volt, fekete trikóban és farmerben. Vörösre festett haja a fejére tapadt, a szája legörbült. Sírt. A vonásai ismerősnek tűntek, de hiába kutattam az emlékeimben, mintha azok eltűntek volna.
– Anya! – kiabálta.
– Ő az én… – kezdtem ködszerű önmagamra pillantva.
– A lányod!
Nagyot nyelve néztem, ahogy lányom halált megvető bátorsággal a kidőlt fára fekszik és megragadja rajtam a pulóvert. Ekkor furcsa rántást éreztem a vállamon. Lányom kihúzta a testem a partra és elordította magát.
– Segítség! Segítsen már valaki!
A vihar elnyomta a hangját, de hallottam rajta a kétségbeesést és még valamit. Rettegett. Aztán az arcomra hajolt és a számba fújt kétszer. Figyelte az arcom, majd elkezdte nyomkodni a mellkasom. Éles fájdalom hasított a tüdőmbe.
– Nem hagyhatsz itt! – ordította zokogva. – Anya kérlek szépen! Szükségem van rád!
Ekkor emlékképek villantak fel előttem. Néztem magam a tükörben és kezem hatalmas pocakomra simult. Láttam lányom ráncos kis arcát, ahogy a mellkasomra tették. Néztem a szemeit és halkan odasúgtam neki.
– Mindig vigyázni fogok rád!
Lányom nem adta fel, erőszakosan nyomkodta a szívem, lélegeztetett. Ekkor megvilágosodtam.
– Megszegtem az ígéretem – mondtam.
– Még jóvá teheted! – mondta a mellettem álló.
– Azt hittem nem szeret engem és nincs rám szüksége…
– Te vagy az anyja. Ki másra lenne szüksége, ha nem rád?
Elszégyelltem magam.
– Anya, annyira szeretlek! Ne menj el! – kiabálta lányom és a szívemre fektette a fejét.
Furcsa módon éreztem a feje súlyát és melegét a mellkasomon. Bizsergés borította el a kezeimet. Lepillantottam ujjaimra. Ködszerűek voltak.
– Mi történik velem? – kérdeztem ijedten.
– Jóvá teszed, hogy cserben hagytad a lányod.
Mire válaszolhattam volna, elsötétült előttem a világ. Fáztam. Borzasztóan fáztam és fájdalmat éreztem minden porcikámban. Hangok értek el hozzám. A vihar hangjai, a süvítő szélé, a szakadó esőé és lányom zokogása. Meleg könnyei az arcomra hullottak és mozdulatlan mellkasom felemelkedett. Annyira fájt, annyira égetett, hogy felszisszentem.
– Anya!
A szemem kinyílt és megláttam magam felett Lányom kikerekedett szemeit, rémült vonásait. Felemeltem a kezem és megsimogattam az arca bal oldalát.
– Itt vagyok – suttogtam.
Megkönnyebbült zokogással a mellkasomra borult, én pedig mély sóhajjal átöleltem. A folyó háborgó vizére pillantottam és óriási boldogságot éreztem a szívemben. Már nem érdekelt mennyi fájdalom és csalódás ér majd az utamon, csak az számított, hogy van, akinek szüksége van rám és szeret.
[totalpoll id=”1017″]