Másfelől járok dolgozni, mióta elköltöztem otthonról. És már-már idegesítően, túláradóan lírai módon, te épp a régi utcám és az új útvonalam kereszteződésénél szoktál állni, pontban hétkor, arcodon valami elviselhetetlen világfájdalommal, az elektromos cigid szipákolva.
Nem ismerlek, de mielőtt pánikba esnél, megnyugtatlak: nem vagyok zaklató. Sem reménytelen romantikus. Nem misztifikállak túl, nem ruházlak fel képzelt tulajdonságokkal, nem hallucinálok mögéd megrendítő eredetmítoszt. Épp ellenkezőleg, tulajdonképpen nem is érdekelsz. A reggelek piszkos csendéletének elenyésző szilánkja vagy, semmi több; éppúgy, mint a vadgerlék búgása, meg a kipufogógáz tüdősorvasztása. Egy annyira apró súrlódás az elmémen, hogy ha mélyebben belegondolnál, milyen jelentéktelen vagy számomra, hidd el, még meg is sértődnél. Arra jutnál, mégiscsak hízelgőbb volna, ha a szociopata megszállottad lennék, aki millió múltat és jövőt költ egy pöfékelő, nyűglődő tinisrác képéhez.
De nem. Bocsi, de nem; csak azért fecsegek még mindig rólad, mert elindítottál egy gondolatmenetet, akaratodon kívül elejtettél egy égő gyufát a kiszáradt pszichémben, és most minden lángban áll; de ez az erdőtűz miattam pusztít, nem miattad. Ugyanis mikor először megláttam, ahogy gondterhelt grimasszal szívod azt a szart, a vidéki felmenőim megkeseredett, ódon virtusával károgott fel bennem egy belső hang: „Mennyi lehetsz, tizenöt? Tizenhét? Ugyan mi bajod lehet ennyi idősen?”
Pedig hogy rühelltem, mikor nekem ezt mondták a te korodban! És persze talán tényleg gyötrődsz, nem csak úgy brahiból, hiszen a kárhozott sors nem életkor alapján válogat, én már csak tudom. Meg amúgy kedves ember vagyok, nagyon is: felvilágosult, végtelenül elfogadó, és empatikus, igazán empatikus. Komolyan, a normálistól jóval nagyobb számú terézanya-gén bólogat megértően a szervezetemben. Egy szebb napomon, esküszöm, még sajnálni is tudnálak, de az a nagy büdös helyzet, hogy most – bocsáss meg érte, kérlek – szenvedek, mocskosul.
Igen, úgy szenvedek, hogy bezzegén’, úgy szenvedek, mint akinek alanyi joga van rá, úgy, mintha létezne egy Jóisten által szentesített, globálisan egységes fájdalomskála, és én kiütöttem volna a maximális értéket.
Látod, előre szóltam. Ez rólam szól, nem rólad; pedig az egyik régi barátomat a hideg rázza attól, ha egy művész arról nyivákol, mennyire sínylődik. De hát valahová ki kell véreznem ezt a kínt; más sebéből genny szivárog, az enyémből betűk. Talán öncélú ez a sorokba toborzott agónia; kis ingyen-terápia, tünékeny illúzió arról, hogy nekem még a fájdalmam is olyan mély és káprázatos, hogy ha leírom, legenda nő belőle.
Vagy az is lehet, hogy aki ezt olvassa, ha csak egy percre is, de fellélegzik. Hogy lecsúszik a falon, és egy sorscsikordulásnyi időre megkönnyebbül, hogy nincs egyedül. Hogy itt vagyok én is. Hogy engem is úgy mar, hogy már ordítani sincs kedvem, csak a plafont bámulni, a semmiben lebegni, és megszűnni létezni. Hogy amikor egyedül vagyok itthon, két oldalról préselem a halántékomat és hangosan beszélek magamhoz, mint valami hollywoodi elmebeteg-klisé. Hogy miközben ezt gépelem, a hajam tépkedem vagy a körmömre harapok, mert a Kényszer, ez a démoni karmester még akkor is parancsol a testemnek, amikor kikapcsolom a zenét a szobában, és magam éneklek indulót, hogy ellenforradalomra buzdítsam a lelkemet.
Régen egyáltalán nem voltam hajlandó a mentális problémáimról társalogni, mostanra viszont egyre könnyebben megy. Ugyanakkor – mekkora rohadt irónia – minél nyitottabbá válok ezzel kapcsolatban, annál inkább rájövök, hogy igazából nincs értelme.
Nem értik, azok sem értik, akik a legjobban szeretnek. Azok sem értik, akik féltenek, még azok sem értik, akik érteni akarják. Nem érti, aki nem érzi. Márpedig rajtam kívül senki nem érzi, és ez nem alkotói egománia, ez a rideg igazság, mert nincs két ugyanolyan elme, tehát nem létezik tökéletes együttérzés sem. Az agyam egy ketrec, és egyedül reszketek benne. Sósav meg kígyóméreg csorog a falain, és nem, nem lehet bejönni és felitatni. Áthatolhatatlan, és tulajdonképpen menthetetlen.
De azért szinten tartható, és én szinten is tartom; fegyelmezetten kezelem, jó katonaként, elfordítom róla a fejem, nem engedem meg magamnak, hogy ráébredjek, mennyire sérült vagyok; fáradhatatlanul masírozok előle.
Csakhogy minden igyekezetem ellenére is, néhanapján utolér, rám szakad, és elnyel. Legutóbb akkor történt, mikor a húgom bevallotta, hogy őrülten vert a szíve, mikor megkérdezte az eladót, hol találja a műanyag joghurtos poharat. Még csak nem is elkeseredetten mesélte, inkább cinkosan, vigyorogva. Gyerek még, nem érti, nem érzi a súlyát. Én viszont értem, érzem, mázsás és szívfacsaró; és még most is, ha eszembe jut, úgy sírok, mint egy Taigetoszról lógatott csecsemő, mert tudom, hogy szorong. Annyira szorong, mint én szorongtam kiskoromban, és csak zokogok meg zokogok, mert nem akarom, hogy olyan legyen, mint én. Nem akarom, hogy valaha úgy szenvedjen, mint én.
Ez, ez a kétségbeesés tartott tükröt: mégis mennyire lehet rossz, amitől így féltem a testvéremet? Ennyire szörnyű, tényleg? Ennyire szörnyű, amiben élek?
Ennyire az, csak megtanultam viselni. Egy kék rózsa, az vagyok. Megbabonázó, misztikus, különleges. Rettenthetetlen, vérbő, erőteljes. A színem nem a természet alkotta, mesterségesen festett meg az élet. Fehérnek születtem, tisztának, romlatlannak, de a pokol megtalált, és már minden zafírszínű, ragyogó, földöntúli sötétkék. Beleolvadtam, egy tónusává váltam, és fordítva; a pokol is öltöztet engem: fűszeres parfüm, mély dekoltázs és csipkefehérnemű az ártatlanságomon. Gyönyörre lelek a romjaim alatt, kiélvezem, hogy a lelkem sajgása, a józanságom élethosszig tartó haláltusája olyan jegyeket hagy a jellememen, amire még irigykedik is, akit seb sose ért; megveszekedett dopaminként pulzál bennem.
Te is így vagy ezzel, bagóval búsuló, ifjú barátom? Talán igen, talán nem; de ha látlak holnap reggel, zsörtölődés helyett ígérem, azt gondolom majd: „Ne félj, én is kék rózsa vagyok.”
[totalpoll id=”1145″]