Hol apám a kaszáját fente,

s a kalászok ledőltek elébe

minden suhintástól rendre

 – ott van hazám! Hív és visszavár,

ezer szállal köt magához e táj.

Illatot ébreszt, hangot idéz,

amerre járok, minden emlék.

Anyám siet most újra elém.

Lehajol s gyengéden megölel;

kévét köt megfáradt kezeivel.

Apám izmos vállait látom,

mozdul a karja, átnyúl a tájon;

s villára ölti múltat a mához.

Kezétől magasodik már is

kévékből emelt katedrális.

Cséplőgépnek szája dohog;

nyeli, falja az asztagot,

zsákba peregnek arany-magok.

Kemencét fűt ősz nagyanyám,

új kenyérnek illata száll.

Barázdát hasít az eke,

szép reményét veti bele

nagyapámnak kérges keze.

Olvad a hó, elmúlt a tél,

zsenge vetés kalászt remél.

Csillag villan fenn az égen,

hold ezüstje hull a réten;

velem sétálsz úgy, mint régen.

Átkarolom derekadat,

megcsókolom ajkaidat.

Hevesebben ver a szívem,

kiskamaszként izzad kezem,

bárhol járok, emlékezem.

–Hazatértem, itthon vagyok,

ez a hazám, magyar vagyok!

[totalpoll id=”921″]