Kimerülten feküdt a megereszkedett kórházi ágyon, és próbálta nyitva tartani a szemét, de nem sikerült. Valaki behúzta végre a sötétítő függönyt, és a szobára alkonyi félhomály borult. Látott egy elmosódott arcot, majd érezte, hogy megérintik az ujjait. Próbált visszagondolni a feleségével eltöltött évekre, de csak töredékek jutottak eszébe. Az a sok gyógyszer és fájdalomcsillapító még a szép emlékeket is elvették tőle! Felesége betakarta, nehogy megfázzon. Ő viszont nem fázott, inkább hőség izzasztotta. Fel akarta emelni a kezét, hogy arrébb húzza a takarót, de izmai már nem engedelmeskedtek. Próbált megszólalni, de ajkát csak érthetetlen, torz hangok hagytál el, nem azok a szavak, amiket magában megfogalmazott. Átkozta a gyógyszereket, pedig azok nélkül már rég pokol lett volna az élete. Élet! Nem becsüljük eléggé, és alkudozni próbálunk: csak még egy kis időt, pár órát, napot, hetet. Mit nem adna érte, ha még egy napot kaphatna! Szeretne beszélni a feleségével, elbúcsúzni a gyermekeitől, de ajkai már nem formálják a szavakat.
A gyógyszerek hatása kezdett múlni, érezte az egyre növekvő fájdalmat. Kinyitotta a szemét, és a lányát látta maga mellett. Kedvesen kérdezte, kér-e inni, mosolygott rá, de amikor rápillantott, arcát könnyek áztatták. Titkolják előle az igazságot, pedig ő már régóta tudja.
Nemsokára újabb adag gyógyszert kapott. A fájdalom enyhült, de elkábult tőle. Lehunyta a szemét és próbált aludni, csakhogy az édes, enyhet adó álom elmaradt. A gyümölcsfáival álmodott, amiket egész életében gondozott. Ha ő már nem lesz, mi történik élete munkájával? A gyermekei törődnek majd vele? Nemsokára érik a termés, tudják-e mi a teendőjük? Vajon tudják, hogy mire való az a sok gép, amit a gondozásukhoz vett? Sosem mutatta meg nekik. Nem számított arra, hogy ilyen hamar el kell mennie. Mindig is dolgos ember volt, nem bírt tétlenül ülni, most pedig itt kell feküdnie egy idegen ágyon és várni. Várni, hogy vége legyen. A fájdalomnak, a szenvedésnek, az életnek.
Miért nem lehetne később?! Amikor már mindent elrendezett, megtanított a gyermekeinek, amit fontosnak tart. Az lenne a tisztességes. De a betegség nem válogat. Jön, amikor jönni akar és magával ragad. Először még azt hiszed, legyőzheted: erős vagy, elszánt és mindenre kész. Aztán telnek a hetek, hónapok, a fájdalom egyre több és erősebb, a gyógyszerek nevét már álmodban is sorolod, de a betegséged nevét nem tudod. Mert nem mondják el neked. Alattomos, és mindent felemészt. A szeretteid előtt még tartod magad, néha egy-egy mosolyra is jut erő, de belül már feladtad.
Belefáradt. Már csak az a fontos, hogy ne fájjon. Érezte az enyhülést, nemsokára vége. Utoljára, homályos szemmel még végig nézett szerettein. Felesége és gyermeke könnyáztatta arca azt mutatta, nem akarják elengedni. Ő még maradna, de már nem lehet. Családtagjai tekintetében a féltés, aggódás elárulja, érdemes volt élnie. Légzése egyre lassabb, már nem hiányzik neki a levegő. Valamikor azt mondta neki egy asszony, mielőtt az ember megszületik, maga választja ki, milyen életet szeretne élni. Vajon ő miért ezt választotta? A legfontosabb, hogy maradandót alkotott, nem fog a feledés homályába veszni. Ez majdnem olyan, mintha tovább élne. Majdnem. Vett egy nagy levegőt… egy utolsót, majd lassan elindult az ismeretlen felé.
[totalpoll id=”526″]