Vágynám újra szelíden vigyázó kezedet,
szenvedem hiányodat, érted remegek,
kínzó magányomban sosem-volt csókodért epedek.
Neked szánt, volna-éveim soha el nem érhetem,
csak oltalomért a Jóistent kérhetem,
mert nélküled az élet bennem csupa félelem.
Akarom, hogy mégis létezz, csak egy röpke perc kell énnekem,
mi örök bizonyosság, hogy nem ábrándjaim kergetem,
s mint égen vitorlázó fehér füst, úgy tér meg hozzád fáradt lelkem,
megszólítlak végre: Hát itt vagyok, Szerelmem!
[totalpoll id=”1267″]