szombat, szeptember 30, 2023

Haupt-Kutas Mónika: Szólj csak

Megvan annak már három éve is, hogy elkezdődött. Akkor még senki sem tudhatta, meddig fog tartani, csak azt, hogy valami rendkívüli történik. Rég esett már meg ilyesmi az ember történelmében, s ha volt is, biztos nem úgy zajlott, ahogy ezúttal. Rebesgették, hogy közeledik valami a messzi keletről, hogy ott már nagy a baj, de távol éreztük magunktól az okot, miért is kellene félnünk. Aztán egyszer csak itt volt a pandémia, s vele együtt ide került az aggódás a kilincsekre, bevásárlókocsik fogantyújára, minden olyan helyre, amit érintünk, megfogunk, belekapaszkodunk. Láthatatlan ellenség ütötte fel a fejét, mely gyilkosan támadta meg a gyengébb szervezeteket.

Azóta már le is csengett valamelyest, de sokak számára jelentett többet, mint amit a hétköznapokban hordozott, jelentsen ez jót vagy rosszat. Lássuk most a jó oldalát, mert tanított is, fontosat, szépet, könnyfakasztót.

                Egy fiatalasszony ugyanis azon a három évvel ezelőtti tavaszon értett meg igazán egy csodálatos dolgot. Ott és akkor, a kezdetek kezdetén csupán pár percig tartott a varázs esténként, de onnantól kezdve volt mire várni, volt miért kicsit felszabadultnak, s mégis méltóságteljesnek lenni. Előfordult már korábban is, hogy rabul ejtette egy-egy pillanat, de az volt az a néhány nap, amikor végleg meghajolt a zene hatalma előtt. Ugorjunk hát oda! Az első estére, amikor meghallotta az összetartozás és empátia hangjait.

            Akkor csatlakozunk hozzá, amikor negyedik emeleti kis lakásuk ablakába lép, mert hirtelen hall valami szokatlant. Gömbölyödő pocakját simogatja, tudja már, hogy néhány hónap múlva kislánya születik. Keresi a hang forrását, s a szemközti társasház tízedik emeleti erkélyén találja meg. Azon a bizonyos kivilágított teraszon ablak-ajtó nyitva, lakói kint állnak, és telefonjuk éles fényű elemlámpáját bekapcsolva, jobbra-balra ringatják kezükben a készüléket. Hangos, erőteljes, reményt adó zene szólal meg, hazafias dallam száll a levegőben. Mi ez? Hogyhogy? Végül bevillan a felismerés. Az életmentőkért, hétköznapi hősökért, a bezártság alatt is szüntelenül tevékenykedő emberekért szól a dal, s hangzik fel a végén a taps. Attól fogva minden este más zene csendül, mind hálát ad, és mind az egymástól elszigetelt otthonok mélyéről szól a reménykedő szívekhez. A baba rugdosni kezd, talán ő is hallja az éneket, ringatózik anya hasában. A fiatalasszony végigsimít pocakján, visszamegy a kanapéhoz, végigdől rajta, és emlékezni kezd.

            Az ő édesanyja is szerette a zenét, legfőképp a slágereket. Esténként hátradőlt a kényelmes fotelban, s szemét lehunyva adta át magát a zenetévé örökzöldjeinek. Nem bánta akkor, hogy hallja-e valaki öreges hangját, örömteli átéléssel dalolta a nótákat, s boldog volt, ha felcsendült édesapja legkedvesebb nótája a repertoárban. Gyermekét is mindig arra ösztönözte, hogy ne fogja vissza magát, énekeljen tiszta szívből, hangosan, messze kergetve bánatot, átölelve örömöt. Ha kedve tartja, pattanjon fel, egy fárasztó nap után, és rázza ki tagjaiból a feszültséget. Megesett az is, hogy egymással perdültek-fordultak egy-egy vidám tánczenére, s ha ilyenkor látta volna őket valaki, biztosan jól szórakozott volna csetlő-botló mozdulataikon.

            Az emlék elillan, a következő pillanatban már az otthoni nagyerkély nyugágyában ül. Augusztus vége van, a fesztiválok ideje. Este koncertek várják az érdeklődőket, de ő csak másnap látogat ki a kavalkádba. A ma este még így telik, mondhatnánk, csendesen, de a kószáló szél idekergeti a rock együttes hol felerősödő, hol elhalkuló jól ismert számait. Így is jó. Hallja, ahogy a két dal között tapsol, fütyül, kiabál a tömeg, ráadást kér. Kihalt az utca, nem szégyen az éneklés. Meg is teszi, élvezi a csillagos ég látványát, a távoli fényeket, és a meleg nyári széllel érkező zene ölelését a sötétben.

            Ismét ugrik egyet az emlékezésben, leendő kedvese meleg kezeit érzi hideg ujjai körül. Nyár végi koncerten van ismét, pár évvel később. A tömeg mélyén állnak ezúttal, a férfi az imént érezte meg véletlenül a nő didergését, csodálkozó tekintettel fordul felé, majd az álmélkodásba kérdés vegyül. A nő szótlanul, mosolyogva nyújtja oda kezét, minek is próbálkozna ebben a zajban, őrült hangos zenében bármiféle válasszal. Ikonikus rockopera hangjai csendülnek fel, kedvese kedvence, aki kétszeresen is boldog, hogy a szívének egyre kedvesebb nő kezét foghatja végre, el nem engedné azt semmi pénzért. Örömének másik oka, hogy most végre felszabadulhat a lelke egy kis darabja a dallal, hátravetett fejjel, élvezettel énekel harsogva, végigkíséri az énekes előadását. A pár közelebb húzódik egymáshoz, valami új kezdődik el.

            A múlt képei között kalandozva egyszerre kis falu iskolaudvarán találja magát a fiatalasszony. Utolsó ballagás képe tűnik fel előtte. Nem lesz már több ilyen, amelyen ide tartozó pedagógusként venne részt. A szervező kolléga érzelmes zenékre komponálta meg a búcsúzó végzősök beszédeit, szem nem marad szárazon. Igazi nyári meleg van már ilyenkor június közepén, a természet teljes szépségében ragyog a tavasz előkészítő műve nyomán. A mellettük lévő templomkert hatalmas lombú fái nyújtózkodnak mellettük az ég felé, s ő felnéz most rájuk, miközben borzongatóan szép filmzenét játszik le az iskolamagnó. Nézi a gyerekeket, nézi a szülőket, a kollégákat. Valami fáj ott, legbelül. Talán édesanyjának nemrég elszenvedett elvesztése, talán a búcsú véglegessége, amely elviszi ebből az iskolából, talán a gyerekek bánatos tekintete. Talán mindez együtt. Hirtelen az egyik végzős lány lép elé, és egy szál vörös rózsát nyújtva köszönetet mond neki mindenért. A tanítónő jókívánságot suttog diákja fülébe egy ölelés kíséretében, és már tova is tűnt a pillanat, helyében a jól ismert dallamok csendülnek újra, s viszik tovább az alkalmat üvegfedelű tablók fényképei felé.

            Éveket ugrik az idő, suhan lepkeszárnyakon. Barna loknis kislány áll az időközben nagyobbra cserélt lakás nappalijában, és zenedoboz vidám hangjaira ringatózik. Szól, csak szól a zene, a kicsi ütemesen mozog rá, karjait lóbálja, ugrabugrál. A dallam vált, az időközben édesanyává érett fiatalasszony szórakozottan figyeli gyermekét. A kislány szemöldök ráncolva lép oda hozzá, és ujjait édesanyja szájára teszi. Az asszony zavarodottan bámul rá, majd a következő pillanatban nevetve énekelni kezd. Észbekapott időben, ezért hatalmas, széles, boldog mosoly a jutalom.

            Pár nappal később a közeli iskola mellett sétálnak el. A babakocsi észrevétlenül lelassul, mert kellemes hangok szűrődnek ki a gyerekzsivaj mellett. Egy zongora hangjai. Bárki is legyen a zongorista, ujjai gyakorlottnak tűnnek, s nyomukban kellemes zene játékos dallama kel útra a nyitott ablakon át. Kár, hogy csak a tanévben lehet hallani, de akkor mindig jót tesz a léleknek, ha erre sétálnak. Talán egyszer majd kideríti, kinek a tudása kelti életre a nemes hangszert. Addig pedig majd gyakrabban sétálnak erre.

            Vasárnap reggel. Még mindenki alszik. Az asszony felébred kislánya mellett, óvatosan bújik ki mellőle az ágyból, hogy fel ne ébressze. Megy reggelit készíteni. Nem ez a  különleges ám a hétvégében, hanem amit előtte tesz. Előveszi a mobilját, hangerőt állít, hogy éppen csak ő hallja, és műsorlistát keres. Ezek az ő reggelei. Az ő dalai. Élete fontos részévé váltak az elmúlt időszakban. Rákattint az első zenére, szívszorítóan gyönyörű valcer csendül fel halkan, de határozottan a reggeli csendben. Az asszony ringatózni kezd, s miközben dúdol, azt gondolja magában: „Szólj csak!”

[totalpoll id=”1137″]

Vélemény, hozzászólás?