Írás az íráshoz, avagy miért írunk…
Sokszor gondolhatják azt az emberek -olvasóként, íróként- hogy másoknak, a közönségnek szólnak az írások. Nincs kizárva…viszont a legfontosabb olvasó MAGunk vagyunk.
Valaki azt is kérdezheti akkor miért tesszük ki a nyilvánosság elé, miért mutogatjuk…..
Talán más is talál benne valamit…
Talán mert “Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” (Karinthy Frigyes – Előszó)
Talán reméljük, hogy akik nem hallották a szavakat, most meghallják, talán…
Talán….
“Apró magokként,
szállnak messze,
s otthonra találnak
a szívekbe.”
(Kállai Angelika – Szél szárnyára bízom)
A LÉT-ezés joga
Lassan 7 éve kezdtem az “önismeret / spiritualitás” utat járni. Még most is úgy gondolom, hogy az èletemben nem voltak eget rengető traumák… és mégis… az út ide vezetett:
“Nincs jogom levegőt venni se. Bármit megteszek, csak had maradjak icipicire összekuporodva egy sarokbab. Észre se vesztek majd, nem leszek útba.. Bocsánat, hogy vagyok… az én hibám…” Nem folytatom, a mondatok a Létezés jogát vonják kétségbe… Nincs jogom itt lenni, lélegezni, élni, a boldognak lenni-ről ne is beszéljünk.
Hallgattam egy előadást ott hangzott el, hogy ahhoz, hogy tökéletes körülmények között, zéró traumatizáltság nélkül nőjjön fel egy gyermek, ahhoz egy egész falu kellene.
És ha belegondolunk valóban… nem kellenek nagy drámák, hogy egy magzat, újszülött, egy kisbaba, gyermek megélje a félelem különböző árnyalatait.
Anya lehet egyszerűen szomorú akár csak egy rövid időre terhesség alatt vagy kétségbe esett… aztán születésnél a legtöbben kapásból megélik az egyedül létet. De később is van esély rá… még mindig vannak olyan családok és szakemberek is, akik úgy gondolják hogy a csecsemő valamiféle beidomításra szoruló lény és időre kell etetni, kimért adagokkal és a sírására nem kell reagálni…
Ezek olyan dolgok amik már elegendőek ahhoz hogy a gyermek lelkében (aki aztán egyszer felnő) beleivódjanak a fent említett érzések és persze a túlélő ösztön működésbe lépésével aztán alkalmazkodjon, önmagát akár teljesen elrejtve, megtagadva.
Csakhogy a lélek nem akar örökké elnyomva lenni. Élni szeretne, boldogan…kiteljesedni. Ezért jelzéseket küld – viselekedéssel, testi tünetekkel, betegségekkel…
Mikor vagyunk hajlandóak meghallani lelkünk kiáltását? Mikor vagyunk hajlandóak ránézni a magunk elöl is elrejtett félelmeinkre? Meddig akarjuk saját magunkat becsapni és tönkretenni a hazugságokkal? Meddig nem akarjuk átélni a fájdalmat ami megsemmisít (legalábbis azt hisszük… pedig felszabadít… na jo azert fáj…)?
Szerettem volna, hogy a gyermekeimnek ne kelljen ezt az utat bejárnia… Most úgy látom, hogy nincs olyan ember a Földön akinek ne kellene bejárnia ezt az utat és ne lenne a fenti érzés egy állomás. Csak a hogyanban vannak különbségek. Talán ez az amiért sorba állunk leszületni… mert hogy milyen csodás, leírhatatlan újra és újra felfedezni, hogy létezhetem, hogy létezem, (saját jogon) …. maga vagyok a lét.
Nem kell ok, nem kell jog…egyszerűen van, áramlik.
Ahogy a gyermeknek sem kell ok az örömre, az életre…,csak éli, amig meg nem tanítjuk neki, hogy kell egy ok, kell hogy értelmet adjon, keressen … de
AZ ÉLET ÉRTELME MAGA AZ ÉLET,
A LÉT-EZÉS.
Ezek szavak. Próbálnak leírni egy érzést, megértést amit szavakkal, ésszel nem lehet megfogni. Akkor válnak valóban érthetővé – érezhetővé ha elértél erre az állomásra az utadon, a szíved, lelked útján magyarázatok, okoskodások nélkül.
Élet -Lélek
Lélekzem – Létezem
Korlátlan – Szabadon
Időtlen – Utazom
Végtelen – Utamon
[totalpoll id=”1156″]