Budai főorvos úr egy neves fővárosi kórház sebészeti osztályának vezetője volt. A szakember hiány jó ideje éreztette hatását a részleg működésében. Már hetek óta alig várták, hogy megérkezzen az egyedüliként jelentkező rezidens. Az orvosi egyetemen kimagasló eredményeket ért el, ígéretes jövő állt előtte. Dicsérték rátermettségét és szakmai tudását, egy ideig ösztöndíjasként tanult külföldön is. Azt hallották róla, hogy szerény, a betegekkel tisztelettudóan és empatikusan viselkedik. Pont ilyen embert szeretett volna maga mellé a főorvos. A mai nap kilenc órára beszélték meg a munkakezdés időpontját.
– Megérkezett már az emberünk? – kérdezte kissé türelmetlenül és idegesen.
Éppen kilencre sürgős műtétre kellett mennie, az egyik betegnél hirtelen trombózis veszélye állt fent. Úgy gondolta, hogy újdonsült gyakornokát is viszi rögtön magával, de ha nem jön kicsit korábban, akkor nem lesz idő a bemosakodásra. Végre nyolc óra ötvenkor megpillantotta a feléje közeledő fehér köpenyes fiatal férfit.
– Szerencsére már át is öltözött. Úgy látszik, komolyan veszi, hogy munkakezdésre teljesen készen álljon és ne addigra essen be – gondolta magában. A mi munkánkban első helyen szerepel a pontosság és a precízség.
– Jó reggelt kívánok – üdvözölte széles mosollyal a gyakornokot.
– Már nagyon vártuk! Hosszú ideje kevesen vagyunk és az emberhiány miatti sok túlóra mindenkit megvisel. Mostanában alig látjuk a családunkat. Legutóbb kitanított rezidensem ugyanis úgy döntött, hogy ennyi fizetésért mégsem marad a kórházban, inkább elment külföldre dolgozni. Pedig rengeteg időt töltött mellettem és igyekeztem évek alatt a szakma minden csínjára–bínjára megtanítani. Álmomban sem mertem gondolni, hogy mire igazi orvos lesz belőle és teljes értékű szakemberként nálunk dolgozhatott volna, addigra itt hagy minket. De hát manapság a pénz és a megbecsülés nagy úr és ilyesmire itthon ugyebár nem nagyon számíthat az ember!
– Remélem ön nem csak tanulás céljából jelentkezett hozzánk! Mindenképpen olyan fiatalt szeretnék pártfogolni, aki a képzés lejárta után osztályos orvosként nálunk marad.
– Én nem… – próbálta a főorvos gondolatmenetét megtörni az újonc.
– Jól van, a részleteket ráérünk később is megbeszélni. Most viszont sürgős műtétre kell mennem, de ha már itt van, úgy gondolom, akár mindjárt jöhet is velem bemosakodni. Talán nem is baj, ha elsőre egyből a mély vízben kezdünk.
– De én… – igyekezett szóhoz jutni a rezidens.
– Ugyan már, ne aggódjon! Aki olyan kiemelkedő eredménnyel végzett mint maga, annak nem szállhat inába a bátorsága már az első komoly akadály előtt! Különben is, végig a felügyeletem alatt lesz és segíteni fogok mindenben.
A főorvos először megmutatta a műtőt, majd mindketten hozzáláttak a beöltözéshez és a fertőtlenítéshez. Budai még konzultált az altatóorvossal, gyorsan átfutotta a beteg kórlapját – akinek cukorbetegségtől kialakuló fekély miatt amputálni kellett az egyik lábfejét – majd hamarosan elkezdődött az operáció. Az osztályvezető úgy gondolta, kíváncsiságból felméri, mennyire tájékozott a témában az új segéderő, aki éppen falfehéren és földbe gyökerezett lábbal figyelte az előkészítő műveleteket. Így hát azon nyomban hangot is adott elképzelésének és közölte a rezidenssel, hogy lásson hozzá a beavatkozáshoz. Ő pedig továbbra is mozdulatlanul állt egy darabig, majd körülnézett a helyiségben és elindult egy távolabbi műszerasztalon heverő körfűrész irányába. Amint kezébe vette, Budai indulattól vöröslő arccal üvöltözni kezdett.
– Mit képzel maga? Mit akar azzal az elektromos szerszámmal? Orvosok vagyunk, nem pedig mészárosok!
– Ön lehet – hebegte remegve a fiatalember, de én a szomszédos hentes üzletben vagyok az új alkalmazott. A főnököm küldött, hogy hozzam át személyesen a főorvos úrnak a szokásos rendelést, mert ma reggel érkezett a friss áru, csak eddig nem jutottam szóhoz…
[totalpoll id=”668″]