István az ágyában feküdt Budapest legszebb részén, a Rózsadomb egyik gyönyörű – mondhatnánk úgy is, hogy a legnagyobb és legfényűzőbb – villájában. Régóta nem mozdult már ki a szobából. Magatehetetlenül feküdt hónapok óta, csak az ápolónők voltak mellette, ágyát a rokonok és ismerősök helyett gépek és műszerek vették körül. Hiába a felbecsülhetetlen vagyon, az életét pénzért ő sem tudja megváltani.
– Megérkezett az ügyvéd, nyitott be csendesen a nővér.
– Küldje be! – felelte szigorúan István.
– Nagyon jól figyeljen és írja, amit mondok, mert nem lesz több időnk átbeszélni a végrendeletemet. Minden egyes levegővétellel elszáll belőlem az élet.
Elkezdte sorolni, hogy rendelkezik a vagyonával. Minden ingatlanát, vagyontárgyát pénzzé tette, a vállalkozásokat is eladta az utolsó szálig. Persze esze ágában sem volt, hogy távoli, szegénysorban élő rokonait segítse, hogy legalább halálával valami jót cselekedjen. Talán jótékony célra szánta mégis? Abban aztán reménykedhettek a rászorulókat segítő alapítványok, hogy némi összeget adományoz nekik! Bizony, egy fillért sem látott senki a milliomos pénzéből. Vagyona egy részéből hihetetlenül drága temetést szervezett magának és meghagyta, hogy koporsójában bankjeggyel kitömött párnát tegyenek a feje alá. A sírgödröt szintén pénzzel béleljék ki, továbbá papírpénzből font koszorúk hada borítsa el a sírját. A maradékkal mi legyen? Nos, azt vigyék a házába, halála után gyújtsák fel az egészet és égessenek el mindent, hogy a bankjegyek füstje majd felszálljon hozzá az egekbe is.
– Beküldhetem a papot? – kérdezte az ápoló.
– Na, már csak ő hiányzott! Hogy az ördög vinné el a fekete ruhást! – zsörtölődött az öreg.
A pap az ágy széléhez húzta a széket, hogy feladja az utolsó kenetet a haldoklónak. A férfi elméje még nagyon is ép volt, távolba merengve tekintett ki az ablakon. Utoljára visszaemlékezett életére: szegény családba született, a Józsefváros egy lepusztult bérlakásában töltötte gyerekkorát. Folyton elégedetlen volt sorsával, utálta a kopott ruhákat, az éhezést, a nincstelenséget. Anyja két állást is vállalt, hogy legkisebb fia tanulhasson és többre vihesse, de egyedül nehezen boldogult három gyermeke eltartásával. Hányszor mondogatta Istvánnak:
– Fiam, mindig becsüld meg, amid van, ne legyél nagyravágyó! Inkább tanulj szorgalmasan és kitartóan, azzal többre viheted. A gazdagságot ne pénzben, hanem belső értékekben keresd!
István azonban ügyet sem vetett anyja szavaira. Az iskola helyett inkább az utcán csavargott, lopott, rosszhírű bandákhoz csapódott. Felnőtt korában aztán egy kétes ügylet révén tetemes összegre tett szert. Jöttek sorban a lehetőségek és ő gátlástalanul kihasznált minden helyzetet és mindenkit, csak hogy feljebb jusson, vagyonát gyarapítsa és a megálmodott életet élhesse. Kölcsönkérni vagy segítségért hiába jöttek hozzá, a környéken messze híre ment kapzsiságának, fukarságának és törtető természetének.
– Nem gondolja, hogy boldogabb lett volna, ha igaz hívőként mások támogatására fordította volna vagyona egy részét? – kérdezte a pap.
– A maga Istene hagyta, hogy nyomorban és nélkülözésben nőjek fel, nem segített, így kénytelen voltam a magam módján boldogulni. Ha most valóban velem lenne, akkor életben hagyna és nem készülnék a halálra.
– Higgye el, a Mindenható próbára tesz minket, lehetőséget ad nekünk hibáink jóvátételére és soha nem késő megbánni elkövetett bűneinket.
– Én nem bánok meg semmit, inkább vagyonomból örök életet vásárolnék.
Még mondani szeretett volna talán valamit, de a kinti zajok lassan elhalkultak, a fény homályba veszett. Utolsó hangfoszlányként még hallotta az időközben megérkező orvos szavait: A halál időpontja: 15.00
Aztán nyomasztóan néma csend és koromsötétség vette körül.
Mintha egészen távolról és halkan, majd egyre érthetőbben felismerte volna ismét egy orvos hangját: A születés időpontja: 15.05
A születés helye: Kenya…
[totalpoll id=”665″]