szombat, szeptember 30, 2023

Olívia keller: A varázsgömb

Olívia a konyhában állt, csípőjét nekitámasztotta a konyhapultnak, mert már fájt a dereka a sok állástól. Egész nap talpon volt, hiszen Karácsony előtt mindig rengeteg a tennivaló otthon. Alig pár nap van hátra, és bár az ajándékok már napok óta becsomagolva várják az átadás pillanatát a szobában, a nagytakarítás csak ma készült el. Az utolsó poharat öblítgette, mielőtt berakja a mosogatógépbe, amikor megszólalt a háta mögött az a cérnavékony hang, amit annyira imádott.
 – Anya?
Olívia megtörölte a homlokát nedves kezének fejével, pedig nem is izzadt, majd megfordult.
– Mondjad, kincsem!
– Mit csinálsz?
– Mosogatok, de mindjárt végzek – felelte, majd visszafordult a koszos pohárhoz.
– Nem jössz be tévét nézni?
– Amint befejeztem, megyek.
– Jó, megvárlak itt – mondta a vékony hang, Olívia hallotta, amint a kislány kihúzta az egyik széket az étkezőasztalnál, és leült.
– Anya?
– Igen, Lola?
– Miért takarítasz ma ilyen sokat?
– Azért, hogy mire jön a Jézuska, szép tisztaság legyen.
– A Jézuska megharagszik, ha nincs tisztaság?
– Meg bizony, de már tényleg majdnem végeztem – győzködte a lányát Olívia.
– A Tomiéknál sosem takarítanak, akkor ott mérges lesz a Jézuska.
– És azt te honnan tudod, hogy nem takarítanak?
– Onnan, hogy kinevetett az iskolában, amikor mondtam neki, hogy hétvégén rendbe raktam a szobámat.
– Biztosan takarítanak ők is, legalábbis az anyukája. – Olívia hallotta, hogy Lola a szék lábát rugdalja unalmában. – Nem mész be apához?
– Itt maradok, amíg végzel – tartott ki Lola. – Addig mesélsz nekem?
– Mit meséljek?
– Nem tudom, valami szépet.
Olívia meredten nézte a metálosan csillogó csapot, amiből vastag vízsugár ömlött a keze fejére. Először azt gondolta, hogy mennyire fáradt ahhoz, hogy az egész napos ablakpucolás, majd porszívózás, bútortörölgetés és suvickolás után egy kitalált mesével szórakoztassa a gyermekét, aztán úgy döntött, megpróbálja.
Megfogta a következő koszos poharat, a vízsugár alá tartotta, és nekikezdett:
– Egyszer, régen, innen nagyon messze, találkozott egymással egy fiú és egy lány. A fiú magas volt, olyan magas, hogy bármerre járt, mindenki őt nézte. A lány is azonnal észrevette, de szerencséjére a fiú is őt, és azonnal szerelembe estek. Így kezdődött az ő történetük, ami aztán egészen hosszúvá nyúlt mostanra. Ahogy az lenni szokott, egy napon összeházasodtak, és úgy döntöttek, ideje, hogy családot alapítsanak. Telt, múlt az idő, de a kisbaba nem érkezett meg.
– Miért nem érkezett meg? – kérdezett közbe Lola.
Olívia sóhajtott egyet.
– Nem mindig megy az olyan gyorsan. Úgyhogy vártak, vártak és egyre csak vártak, de ő nem jött meg. Ezért úgy döntöttek, hogy ők maguk indulnak a keresésére. Elmentek egy varázslóhoz, aki egy nagy-nagy házban lakott a segítőivel, akik mind köpenyt hordanak, ki mintásat, ki fehéret, hátha van egy varázsige, ami majd megmutatja az utat az ő gyermekükhöz. A varázsló azt mondta, hogy először meg kell vizsgálni őket, nincs-e valamilyen átok, egy gonosz varázsige, ami gátolja, hogy az ő jó varázsigéje működhessen. Ez nem volt kellemes. A lány nagyon sokat sírt, mert úgy érezte, ha van rajtuk egy gonosz varázsige, az örökre elveheti az esélyt a gyermeküktől, hogy megtalálja őket. Hosszas vizsgálódás után aztán kiderült, nincs ilyen ige, és a jó varázsló a megfelelő varázsigével segíthet.
– Akkor a varázsló megtalálta a gyermeküket? – kérdezett ismét közbe Lola kiváncsian.
– Először azt hitték, igen. Azt mondta, segít nekik találni sok-sok varázsgömböt, amik a gyermeküket rejthetik, és ha azokat fel tudják nyitni, megtalálják. A varázsló először talált rengeteg varázsgömböt, de egyik sem rejtette a gyermeküket. Hiába nyitották fel mindet, ahogy telt-múlt az idő, kiderült, hogy mindegyik üres. A lány még többet sírt, hiszen úgy érezte, a gyermeke már nagyon várja, és fél ott, ahol egyedül van. Ezért úgy döntöttek, folytatják a keresést, és ismét a varázsló segítségét kérték. A varázsló megint elvezette őket egy helyre, amelyhez az út félelmetes volt és sötét. Előfordult, hogy nagyon féltek, mert a hatalmas, árnyas fákkal benőtt ösvényen gonosz szellemek kísértették őket, amik néha csúnyákat mondtak a lánynak, és bántották a fiút. Azt mondta egy fekete csuklyát viselő sötét alak, hogy a lány nem ér semmit, mert nem találja a gyermekét, míg egy szarvakat a fején viselő idegen azt állította, hogy mindenki más megtalálhatja, csak ők nem. Ahogy az úton haladtak, látták a boldog párokat, akik szintén varázsgömböket nyitogattak, és sorban előkerültek belőlük a gyerekek. A lány irigy volt, úgy érezte, szeretne a helyükben lenni, hogy ő is kibonthassa végre azt a gömböt, ami a gyermekét rejti. Végül odaértek. A tágas és világos szobában sok-sok varázsgömb várakozott. A lány megszorította a fiú kezét, a szemébe nézett, és azt mondta: igen, most érzem, hogy itt megtaláljuk a gyermekünket. Azonban mire a varázsgömbök mindegyikét felnyitották, látták, hogy ezek közül is mind üres.
– De akkor végül nem lett meg a gyermekük? – kérdezte szomorúan Lola.
– Jaj, dehogynem – fordult oda a kislányhoz, Olívia – mert a fiú és a lány úgy döntöttek, hogy nem adják fel. Nem kell nekik a varázsló segítsége, megtalálják anélkül is a gyermeküket. És egy napon, ahogy mentek, mendegéltek, egy nagyon fényes és hatalmas varázsgömbbe botlottak. Olyan pompás volt, olyan hihetetlenül csillogó, hogy azonnal tudták, hogy ő lesz az, hogy a varázsló tévedett, mert mindvégig rossz irányba vezette őket. És amikor felnyitották a gömböt, meglátták benne a gyermeküket, akit hazavittek és boldogan éltek. Vége – fejezte be a történetet Olívia, majd a lányára nézett.
– És mi lett a neve a gyereküknek?
– Az, hogy Lola – mosolygott Olívia.
– Végeztél? – szólalt meg ismét egy hang Olíviai háta mögül, aki csak akkor vette észre, hogy mennyire elmélázott mosogatás közben. Meg sem hallotta, hogy a férje belépett.
– Persze, mindjárt megyek – mondta, majd megvárta, míg Levente elhagyta a konyhát. Akkor megfordult és az üres széket nézte. Nem ült rajta senki türelmetlenül az anyukáját várva, és nem kérte senki, hogy meséljen neki mesét. Ezért Olívia most az üres széknek beszélt:
– Sajnálom, Lola, még kereslek, de megígérem, hogy megtalállak.

[totalpoll id=”215″]

Vélemény, hozzászólás?