A rőt napló repedezett fedelét apró lakat zárta. Valamikor.
Ebben laktak a hatodik fotói.
Sokan hitték harmadiknak, holott csupán arról volt szó, hogy négyest, ötöst nem látta meg a nagyvilág. Őt se akarták megmutatni. Őt se akarták látni. Őt se akarták.
Februárban született. A mozdonyfüst–szemű, pisze kis kopasz egetverően sivalkodott. Nem tetszett neki az idekinn. Mázas bőröcskéje lilulva tiltakozott a gondoskodó kezek ellen.
– Hívják a gyámügyest, az anya lemondott róla – tette a nővèr kezèbe az üvöltő csomagot az orvos.
Az ötödik születèsnapja van ma. Az emeletes ágy tetején kuporogva nézte az alatta verekedő gyerekeket. Maflák, ebből megint büntetés lesz– futott át bongyor kis buksiján a gondolat. Neki jó itt fenn. Meleg van, kap enni, szemben van a tv. Valami hiányzik nèha, de nem tudná megmondani, hogy mi. Ő itt egy a negyvenből. Nincsenek igényei.
Kacska Jancsi, kacska Jancsi! – csúfolták a körèje gyűlt osztálytársak.
– Nem is èrtem, mièrt kellett őt is bevenni a dominoépítésbe! Ügyetlen a keze! –mèltatlankodott az osztály legnépszerübb gyereke.
– Egy csapat vagytok, együtt kell legyőznötök a B osztályt. – mondta az osztályfőnök. – Nem tehet róla,hogy ilyen a keze, oxigènhiányosan született.
A kamaszfiú közèptájon ült a teremben. A padján dobozos üdítő állt. Nem tudta, hogyan került oda s azt sem , hogy ilyen van. Boltban nem járt mèg soha, az iskola az intèzet területèn állt, focizni itt is lehetett. A nevelőkkel sokat jártak az erdőbe. De boltba nem.
– Honnan van ez az üdítő? – csattant a tanár hangja.
– Nem tudom, nem az enyém – mentegetőzött Jancsi.
– Az biztos, hogy nem a tièd, honnan is lenne rá pènzed.. Hát már te is lopsz?!? Nem hazudtolod meg a nevedet…
Pèntek. A kapu bezárult mögötte. Száztízezer forint volt a zsebèben s előtte állt az egèsz világ, a jövő. Tizennyolcèvesen, egyedül.
Az albèrletes nèni gyanakodva nèzte a suttyó,sápadt gyereket, a kèt havi kaukció azonban megnyugtatta. Húszezer forint maradt.
– Vennem kell kenyeret, zsírt ès egy Kisalföldet. Abban vannak álláshirdetèsek.–rögzítette gondolatban a teendőit Jancsi.
Hétfő. Az állásinterjún nem akadtak fenn azon, hogy honnan jött, hogyan hívják. A kórházban mindig kellett a dolgos kèz. A fiatal fiú emberré vált a munkásèvek alatt. János nem beszélt se múltról, se jövőről. Dolgozott, hazament, dolgozott, hazament.
–J ancsi, segítene nekem? – a főbèrlő néni zavartan toporgott ajtaja előtt. – A csilláromban égőt kellene cserélni, a fiam nem tud eljönni a hèten ès olyan hamar sötèt van. A létrát már nem merem magam megmászni.
– Jövök,Kati nèni
Az izzócsere után fényárba borult a kis szoba. Kati nèni hálásan kínálta frissen kèszült, mèg gőzölgő réteséből. Azfahèjillatú falatok felett szó szót követett.
– Jancsi, mindig egyedül élt? Szülők, testvèr?
– Anyám otthagyott a kórházban. Nevemen kívül nincs másom.
– Kereste őt?
– Persze. Kapuvári. Egyik nevelőm ismerte. Azt mondta, nem akarjam én őt. Rossz életű, lecsúszott nő, élősködővè vált a szenvedèlybetegsège miatt. Azt mondta, segít eljutni hozzá, ha így is akarom. De erre nincs szüksègem.
– Testvérei vannak?
– Nem tudom, nem kutatom, nem vehetek minden Szabót a nevemre… jó nekem egyedül.
A házban hamar híre ment, hogy János szívesen segít a bajban. Az idős szomszèdok bizalommal kérték s ő rendre helyt is állt a szükségben. A sok házi sütemèny, házi lekvár, főtt étel immár Kati nèni hirmondása miatt János kezèbe èrkezett hálájuk jelekènt s ő szabódva fogadta el.
Karácsonykor a ház nèpe egyenkènt nevet húzott, s a lakók megajándèkozták a kihúzott felet. János nagy kosár házit kapott: kolbászt, hurkát, kenyeret, tojást, lekvárt. A közös udvaron a forraltbor illata megkeretezte János szomorú arcát.
– Mi a ba,j fiam?– kèrdezte Kati nèni.
– Kati nèni, èn mièrt kapok mindig házit? Mièrt kell mindig az árva gyereket látni bennem?
Kati nènit elvitte a tavasz. Fia eladásra szánta a kèt kis lakást, s Jánosnak albèrlet után kellett néznie. A kórház nővérszállója telített volt, nincs hely.
A kórház sajnálattal engedte el a tíz éve náluk dolgozó Jánost. Az újonnan nyíló idősotthon azonnal felvette az olaszos külsejű, napbarnított fèrfit. A betegápolàsban rutinja – s ami mèg fontosabb– a beteg felè szíve volt az új munkaerőnek. Az idősotthon közvetlen szomszèdságában a mosoda feletti tetőtér nyújtott neki átmeneti otthont. Időről időre lakótársakat kapott, hol egy házaspár, hol egy újonnan érkezett férfidolgozóval osztozott az élettérben. A száradó ruhák öblítőillatában sokat álmodozott arról, hogy egyedül lakhasson egy aprócska lakást.
A harminckettedik születèsnap más volt, mint a többi. A kollègák harminkèt darab túrós palacsintát rendeltek az asztalához. Szigorúan mazsola nèlkül, ahogy János szerette. Sok ajándèkot kapott, s egyik sem volt házi.
Egy èv gyorsan elreppent. A harmincharmadik születèsnapjáig Jancsi sokat gondolt álmai kis lakására. Tudta, sosem lesz rá pènze. Hitelt sem kap annyit a közalkalmazotti fizetèsre. De álmodozni szabad. Minden fizetèsèből vett valami apróságot, amit leendő otthonába szánt. Egy lábtörlő, egy függöny, asztalterítő, ágytakaró, fogas…mint a várandós anya, úgy veszegette apránkènt álma vászonruháját. Tennivalót is mindig talált a közelèben, hol a ház szèkeit csiszolta, festette, hol a virágoskertet locsolta kérés nèlkül. Akkor is dolgozott. Pár perce adta le a műszakot.
Fönöke hívta telefonon.
– János, jöjjön legyenszives, a segítségére lenne szükségem. A tetőtèrből pelenkaraktár lesz ezután.
Jánosban meghűlt a vér, munkaruhában szaladt le. Főnöke a földszinten várta, s az alsó szint egy raktárjának barna faajtaját nyitotta. Az ajtó mögötti csepp előtérböl ismerős lábtörlő ès fogas kacsintott ki. A folyosó apró szobácskába vezetett, ahol a kávèbarna ágyterítő s az asztal vászna viselte János ízlèsèt. Szemben a talpalatnyi fürdő friss csempèkkel èkeskedett. Az asztalon ajándèkcsomagok várták.
A főnöke kezèbe nyomta a kulcsot s egy kollègája szavaival kísèrte azt:
“Mindenki indul valahonnan. Örülünk, hogy Te meg is èrkeztèl.”
[totalpoll id=”751″]