Fiatalok voltunk, friss házasok és persze mérhetetlenül boldogok, hozzámentem életem szerelméhez. Isti nagyon jó partinak számított, kedves volt és előzékeny, valamint nem utolsó sorban nagyon ügyes szakember. Szerelőműhelyük volt a városban, ami már apáról fiúra szállt 3 nemzedék óta. Így ismertük meg egymást, édesapám mindig hozzájuk járt, mivel tisztességesek voltak, és áraikkal is a földön jártak. Egyik ilyen alkalommal én is elkísértem, ő éppen apjától tanulta a szerelés minden csínját-bínját. Úgy csüngött édesapja munkáján, hogy szinte alig vett észre engem.
Ám mikor megpillantott, alig tudta levenni rólam a tekintetét. Én persze úgy tettem, mintha nem érdekelt volna, pedig, ha láttátok volna azokat az izmos karokat… Mikor kész lett az autónk, egy átlátszó indokkal én is apussal tartottam érte. Ekkor már elkezdtünk beszélgetni, majd megkérdezte, hogy találkoznék-e vele valamikor. Olyan zavarba volt szegényem, hogy majdnem elesett mikor elbúcsúztunk, és elindult vissza a műhelybe. Ezután már minden ment magától, 2 évvel később összeházasodtunk.
Esküvő után tudtunk venni egy másfél szobás erkélyes lakást a város egyik közkedvelt, biztonságos részén. Pár hónappal később már a közös gyermekünket hordtam a szívem alatt. Ilyenkor azt gondolja az ember, hogy a rossz dolgok mindig másokkal történnek, mindig valakinek a valakijével, de sosem velünk.
Tudtam, hogy Isti mindig is fiút szeretett volna, én viszont lány. Gyermekkoromban mikor a babáimmal játszottam, mindig elképzeltem magam felnőttként. Szerető feleségként és anyaként gondoskodtam a családról, meleg vacsorával vártam a férjemet. Közben pedig a lányoknak, mert, hogy ilyenkor mindig két lány képzeltem el, segítettem felkészülni a következő napra. Munka után a férjem hazajött, és a gyerekek azonnal a nyakába ugrottak, az én ajkamra pedig lágy csókot lehelt.
Isti pedig mindig azt gondolta, hogy lesz egy fia, aki tovább viszi a családi nevet, na meg persze a vállalkozást. Elképzelte magában ahogy közösen bütykölik a járgányokat a műhelyben, pont, mint ő az édesapjával.
A kis szerelmünk gyümölcse sokáig nem akarta megmutatni magát, de egyik vizsgálat alkalmával felhagyott szégyenlősségével, és kiderült: kisfiú.
A vizsgálóban Isti olyan ujjongásba tört ki, azt hittem menten lerepülök a vizsgálószékből, valószínűleg még a folyosó másik végén váró betegek is felkapták a fejüket a hangra. Én bevallom töredelmesen kissé csalódott lettem, másnap még a fodrásznál is elmeséltem a történetet. Persze örültem, hisz egy gyermek mindig is áldás, csak kislányt vártam. A fodrász azzal vigasztalt, hogy majd a következő lány lesz.
A terhességem zavartalanul ment tovább, vártuk a kis trónörökös érkezését, izgatottak voltunk, berendeztük a gyerek szobát, és neveken kezdtünk el gondolkodni. Minden rendben ment, egészen a szülésig, ekkor azonban megtörtént az elképzelhetetlen, a legszörnyűbb dolog, ami egy anyával előfordulhat. Halva született a gyermekünk.
Azt mondják, hogy a terhességet csak úgy tudja elviselni egy nő, úgy tudja rávenni magát, hogy szétszakítsa a testét, hogy utána a kezében tarthatja a csodát. Nem tudták megmondani, hogy mi történt, és én ott feküdtem szétszakított testtel és lélekkel, és csak sírtam. Sírtam napokig a kórházban, majd hazaengedtek és sírtam tovább, hetekig, hónapokig otthon a lakásban. Nem tudtam felkelni, feküdtem az ágyban, és úgy éreztem megbénít a sajgó üresség. Minden egyes levegővétel mérhetetlen szenvedéssel járt, és magamat okoltam a történtekért. Isti pár napig otthon maradt velem, de aztán dolgoznia kellett. A külvilág semmit sem észlelt az én fájdalmamból, egyszerűen úgy szaladt tovább, mintha mi sem történt volna. Én pedig otthon feküdtem egyedül, és a gondolataim börtönébe zárva kerestem a kiútat ebből a gyötrelemből. Csak arra tudtam gondolni, hogy én vagyok a hibás, engem büntet Isten vagy a sors, vagy akárki, mert csalódott voltam. Csalódott voltam, hogy kisfiam születik, és most lám elnyertem méltó büntetésem.
Isti is összetört, látszott rajta, de mégis próbált engem is lábra állítani, nem igazán tudta mitévő legyen, nem akartam sem enni, sem inni.
Többet nem próbálkoztunk a gyermekvállalással, szépen lassan a mindennapok visszaálltak a régi kerékvágásba. Újra dolgozni kezdtem, próbáltuk megtalálni az élet apró örömeit, de nehezen ment. Nem tudtuk magunkat, vagy egymást helyrehozni, csak működtünk tovább, mint két robot egymás mellett. Az évek úgy múltak el mellettünk, mint ahogy egy fán érik a termés, de senki sem szüreteli le, szépen aláhull, elrohad, és feledésbe merül, nem leltük örömünket semmiben.
Tudtuk, hogy ez így nem mehet tovább, Isti nem bírta elviselni, hogy már nem régi szerelme áll előtte, és a régi nevetés, amitől felderült a fél város, nincs többé. Szinte biztos voltam benne, hogy el fog hagyni. Egyik este későn ért haza, hallottam, ahogy a kulcs megzörrent a zárban, és a másik felem lassú léptekkel a konyha felé tart. Valami érdekes síró, nyöszörgő hang kíséri lépteit, hátra fordultam, és egy kiskutyát pillantottam meg a kezében. Így lettünk mi gyermekszülők helyett, kutyaszülők, az örömök szépen lassan, napról napra négy kicsi manccsal érkeztek az életünkbe, és reménnyel töltötték meg az otthonunkat. Újra kimozdultunk, sétáltuk és kirándultunk, kutya közösségbe csöppentünk.
Szívem mélyén tátongó, kongó ürességet az évek során semmi sem volt képes befedni, azonban újra tudtam mosolyogni, nevetni. Sok házasság végétér egy ilyen tragédia után, de mi új utakat keresve visszataláltunk egymáshoz, új értelmet kerestünk életünknek, és új alapokat a szerelmünknek.
Elmesélem a történetem, és így válok valakinek a valakijévé, akivel megtörtént a megtörténhetetlen és csak remélni tudja, hogy sosem veled.
[totalpoll id=”600″]