Délceg lovagok vagy nemes hercegnők? Azt hiszem, ebben a történetben mindegy, hogy kiről beszélünk.
Álmaimban távoli helyeken vágtatva szelem át az égboltot nem törődve azzal, hogy lesz-e holnap. Mámoros érzés az, mikor az ember szabad lehet, és úgy dönt s csinál, mint ahogy kedve tartja. Nehéz szavak nyomják vállamat olyannyira, hogy azt hiszem, leszakad. Én viszont egy pillanatra se állok meg, mígnem maga a halál felel.Levegőért kapkodok mikor észlelem visszatértem e helységbe. Szemeimet forgatva nyugszik le háborgó énem, tudván hogy élek. S ugyan ott vagyok, ahol álomba szenderültem. Szürke hétköznapok vagy bolondos nappalok?
Kicsiként is csak szürkét és feketét láttam, de aznap valami mást éreztem, a levegőben édes illat szállt a korai órákban “Rózsa” elemezem magamba. Talán elmém kalandozik el egy más világba ismét, hogy megszökjön a valóság karmai elől. Nyugtáztam magamban, mert tudtam, hogy rózsa itt már évszázadok óta nem élhet. Ez egy más világ, ahol már rég nem ember az úr. Robotok jönnek s mennek, és féltve kell nézni, hogy ki merre megy. Csuklyámat fejemre húzva indultam neki szokásos utamnak, hogy érezzem talán nincs veszve a csoda. “Rózsa” súgta a szellő lágy szaga, mikor éppen, hogy beértem régi iskolám színpadára. Tudtam, hogy egy időre biztonságot leltem.Szürke s fekete látásom nem enged ugyan sokat, megint érzem azt a finom, gyenge illatot, ami olyan édes aroma, mint halottnak a csók. A folyosóra kilépve köddé válik, és marad újra a szürke valóság. Nehéz visszafolyatni a könnyeimet, de már annyiszor sikerült nem értem, hogy most miért nem. Végigfolyt az arcomon, le a nyakamon ott pedig elmosódva, de tovább élve. Egy hideg kéz fogja meg a vállamat és nem kímélve ránt vissza az órára. Senkit se érdekel a másik, mindenki csak a rossz hírét viszi, és untalan csak azt terjeszti. Hol vagyunk mi? Hova tűnt az élet? Virágzó mezők és duzzadó patakok. Eltűnt nyomaikat pedig elmosta az eső. Mondd világ, ha halassz, hol vagy? Felelj, hisz már nem bírom ezt a túl nagy terhet. Számkivetett vagyok ott, ami egykor az otthonom volt, látásomat már elvetted réges-régen, mi lesz, hát tán nem törsz még jobban életemre? Valóság a karmait az én hátamon élezi, te meg csak azzal törődsz, hogy hány pöfékelő füstös tornyot építesz, mintha mi sem történne. Ébredj világ, kapj észbe, még a beton-dzsungelben is lehet élet! Talpra hát tenni érte, nem pedig hagyni, hogy legyűrjön minket. Nem hinném, hogy bárki is szabadulna innen, hacsak a halál kegyesen el nem viszi. Hevesen fogy az a drága idő, ami talán még a pénznél is fontosabb. Olyannyira rohan, hogy lassan el is felejtjük, hogy kik is vagyunk valójában. Nincs időnk az igazi élményeket megélni. Az idő kifolyik a kezeink közül és ezt a pénz nem tudja visszaadni. Meglepetten fékeztem gondolataimat, amikor ismét éreztem azt a mennyei illatot magam előtt. A valóságnak csak egy kis karcot sikerült ejtenie a vállamon. Nagy nehezen becsuktam magam mögött dohos ajtót, és egyből bevetettem magam puha ágyamba. Végre visszatérhettem az igazi otthonomba az álmaim rejtett világába. Aztán a kellemeset felváltotta a büdös gyárak, és üzemek szaga. Szívem amilyen gyorsan lángba borult, olyan gyorsan is apadt el. Akár egy folyó, ami nem kap vizet. Reggel egy hatalmas csattanásra keltem fel, villámok cikáztak az égen, amitől még az átlagosnál is rosszabb lett a hangulatom. Mire észbe kaptam, megint az utcán találtam magam az iskolába sietve. Az egyik sikátor mellett elhaladva ismerős illat csapta meg orromat „Rózsa” suttogta lassan kiélvezve minden egyes percét a lágy szellő. Felkaptam fejem. Egy idős ember koldult a félhomályba, nem tudom mi üthetett belém, de oda dobtam neki egy kis alamizsnára valót. Nagyokat pislákolva vettem volna tovább utamat, a szél viszont ezt súgta „Rozsa” egymás után kétszer, ez már nem lehet véletlen gondoltam magamba, így hátra fordulva láttam, a kis zsák tartalma szirmokká változott.
Biztos voltam benne, hogy ami most történik az maga a képzelet. Csontjaim remegtek ahogyan tartottam a kis tarisznyát. A valóság fogait csattogtatta mellettem, de nem jött hozzám közel. Sötét szemében először láttam igazi félelmet. Megfordulva aligha éreztem, hogy követne. Íriszeim világa visszatért, igaz, hogy csak egy szín irányába. Fordult a kocka, hiszen látom a pirosat, de a többi szín vajon hol marad? A szirmok bársonyos tapintása egyből megbabonáz, és az is, hogy látom, amit oly sokáig sehogy sem. Futva rohantam be az iskola területére, tudtam, hogy késésben vagyok, de hirtelen megtorpantam, az orromat megcsapta a rózsa aromája. Vettem egy nagy levegőt és befúrtam magam a tömegbe, hiszen gyorsan el kellett jutnom az órámra. A világ zaja csillapodott, ahogy egyre közelebbről éreztem az illatot. Egy ajtóhoz értem, amit azelőtt sohasem láttam. Két oldalát benőtte a skarlát színű rózsa. Körbenézve arra lettem figyelmes, hogy senki se figyeli, hogy mit csinálok csakis a szürke életükkel foglalkoznak. Olykor az embernek döntenie kell, hogy mit is szeretne valóban az életétől. Óvatosan kivettem iskolatáskámból a kis tarisznyát, amiben a rózsaszirmok voltak. Tenyerem egyre jobban bizsergett, ahogy a kilincs felé emeltem fejem. Döntés előtt állni olykor nehéz annak, főleg kinek lelke nehéz. Az ajtó kilincsére csúsztattam óvatosan a kezem és kinyitottam. Fehérség elvakítva áradt szét bennem, éreztem, hogy friss levegőt szívok és hogy egy mezőn vagyok? Lassan tisztul a kép, sírás kerülget, hogy látom a ruhám halványzöld mintáit, az ég vad kékjének ritka pillanatait. S tulipánok sárgáit. Ameddig a szem ellát virágos mező.
-Rózsa! – hallottam saját nevemet halkan vízhangozni a könyvtár falain belül. Csilingelő napfény szűrődött át a hatalmas ablakokon, ezzel felkeltve kényelmes székemből. Álmosan néztem oldalra, ahol egy rózsa szálat láttam magányosan. Mellette pedig egy levéllel, amit nekem címeztek.
A bátorság ott kezdődik, hogy bátornak tettetjük magunkat, s te vagy a saját történeted írója.
[totalpoll id=”1167″]