Ebben a posztban először egy novellával közelítem meg a kérdést, egy olyan novellával, ami első blikkre nem kapcsolódik a cikk címéhez, de a végére összeáll a kép.
ÖRÖKLÉT
Mihály megvárta, amíg magára marad a sírnál. Sokan eljöttek, hogy elbúcsúzzanak Edittől. Szép volt a ravatal, a pap beszéde a szívekbe markolt, a kántor gyönyörűen énekelt. A sír roskad a tarka csokrok és az elegáns koszorúk alatt. Épp, ahogy Edit kívánta.
Semmi értelme.
Elgyengült, amikor arra gondolt, hogy hazamegy, és Edit nem várja otthon. Soha többé nem lesz otthon, mert itt fekszik a sírban a lába alatt.
Megtántorodott, látása kissé beszűkült. Senki sem maradt a sír környékén, akitől segítséget kérhetett volna, de két lépésre tőle platánfa vigyázta Edit álmát, ennek dőlve fújta ki magát.
Az alkonyat elnyúlt a sírok között, Mihálynak indulnia kellett. Félvakon poroszkált ki a temetőből a kapu melletti padig. A farkasvakság miatt szürkületben csak a homályt érzékelte, de itt megvárhatja, amíg besötétedik, és látása visszatér. Leroskadt a padra, észre sem vette, hogy nincs egyedül, úgy egy méterre tőle egy másik férfi ült.
Mihály újra a sírban fekvő Editre gondolt. Nincs ez jól így, neki kellene a felesége helyében lennie, ő nem retteg a szűk helyeken. Akárhogy is, ez nem igazság. Ő tizenkét évvel idősebb Editnél, mindig úgy hitték, hogy Mihály megy el előbb.
‒ Arról volt szó, hogy te temetsz el engem ‒ mondta ki hangosan is.
‒ Ez előre meg volt beszélve? ‒ kérdezte az idegen.
‒ Elnézést, nem vettem észre, hogy itt van ‒ rezzent össze az öreg.
‒ Magához tartozik az a friss sír, amit elborítanak a virágok?
‒ A feleségem nyugszik benne.
‒ A főnök megviccelte magukat
‒ A főnök? ‒ kérdezett vissza Mihály.
‒ Az imént azt mondta, hogy magának kellett volna előbb elmennie.
‒ Edit tizenkét évvel fiatalabb nálam, és szinte sosem volt beteg.
‒ A főnök fittyet hány az ilyenekre.
Mihály hallgatásba burkolózott. Nem mintha vallásos lett volna, felőle mindenki úgy emlegetheti istent, ahogy kedve tartja, de ezt a beszélgetést méltatlannak tartotta Edithez. Felnézett az égre, ahol végre elkezdtek feltünedezni a csillagok, átragyogva az őt körülölelő semmin. Ez azt is jelentette, hogy nemsokára visszatér a látása. Szeme a Csillagot kereste, az ő közös csillagukat, hiába tudta, hogy annak a megjelenésére még várni kell.
‒ Szép temetés volt ‒ törte meg a csendet az idegen.
‒ Mi haszna, ha Edit halott?! ‒ fakadt ki az elkeseredés az öregből.
‒ Nem lehet halott.
Mihály megpróbált higgadt maradni, de az idegen bőszítette őt, a szürkület pedig a padhoz szegezte.
‒ A karjaim között halt meg ‒ vetette oda visszafogott indulattal ‒, láttam, ahogy leengedik a sírba és elhantolják. Edit halott. És ne jöjjön nekem azzal, hogy ott ül fent, isten jobbján!
‒ Maga tán tudja, hogy hol van a főnök?
Mihály nem felelt. Arra gondolt, hogy mindjárt beáll a sötét, és faképnél hagyhatja ezt a bolondot.
‒ Látom, a csillagokat nézi. Maga is szeret játszani velük, igaz?
Mihály megadóan sóhajtott:
‒ Egyszer játszottam. Amikor megismertem Editet, csillagot választottunk. Kíváncsiak voltunk, hogy milyen messze vannak egymástól az égen a személyes csillagaink. És tudja mit?
‒ Messze voltak, és közelebb csúsztatták őket egymáshoz ‒ találgatott az idegen.
‒ Hogy tehettük volna? A csillagok fényévnyi távolságokra vannak tőlünk.
‒ Olyan bölcsnek tűnik. Azt hittem, legalább maga átlát a harmadik dimenzió csalóka igézetén.
Bolondokkal nem érdemes vesződni, úgysem talál fogást az őrületükön ‒ gondolta Mihály, és megpróbált semleges maradni:
‒ Megtisztelő a gondolat, de én megélem a három dimenziót. Hogyan is érzékelhetnénk valamit, ami nem létezik?
‒ Csukja be a szemét! ‒ mondta az idegen. Az öreg szót fogadott, nem akarta a másik orrára kötni, hogy ez teljesen felesleges. ‒ Fel tudja idézni a felesége illatát?
‒ Editnek puha púder illata volt, kivéve, ha alkalmakkor könnyű parfümfelhőt fújt maga köré.
‒ Érzi a púderillatot?
‒ Tisztán érzem, mintha itt állna előttem.
‒ Nos ‒ vonta le a tanulságot az idegen ‒, így érezheti azt, ami nincs.
Mihály mondani akarta, hogy ez egy elhibázott hasonlat, hiszen Edit illata valódi volt, de aztán nem tette, mert jól tudta, hogy minden hasonlat sántít valahol. Kinyitotta a szemét, és megkönnyebbülésében felnyögött. Ha csak egy folt formájában is, de már látta a mellette ülő alakot.
‒ Nekem ne mondja, hogy csak előre meg felfelé létezik, és a dolgoknak nincs mélységük!
‒ Ha nem akarja hallani, hát nem mondom.
A paca a pad túloldalán elhallgatott, és az öreg reménykedni kezdett, hogy azt a rövid időt, amíg el mer indulni hazafelé, most már csendben kivárhatja, de kisvártatva újra meghallotta az idegen hangját, míg a paca közelebb hajolt hozzá.
‒ Egy önmagába hajló membránon élünk, és az a membrán teret szakít ki a semmiből. Ezt hisszük mi három dimenziónak ‒ hadarta az idegen, aztán elégedetten bólogatott. Az igazság végre utat talált magának. Az igazság mindig a felszínre tör, és ennek az öregnek itt mellette nagy szüksége van a tudásra.
‒ Nézze! Most temettem el a feleségemet. Megengedné, hogy csöndben üldögéljek itt, amíg elég erőt nem gyűjtök ahhoz, hogy hazatérjek a mostantól örökké üres lakásomba?
‒ Maga még mindig arról beszél, hogy a felesége meghalt.
‒ A feleségem igenis meghalt! ‒ csattant fel Mihály.
‒ De hát halál nem létezik! Az életünk nem más, mint a világunkat körül záró membránra fröccsenő információ, amit a főnök fermionokba és bozonokba kódolt. És mi az, amit soha nem tehet az információ a világegyetemben? ‒ kérdezte diadalmasan a paca.
‒ Az információ sosem vész el ‒ idézte fel az axiómát Mihály.
‒ Ezért mondom azt, hogy halál nem létezik.
Mihály kezdte felfedezni a rendszert az ismeretlen gondolatai mögött, és sejtette, hogy nem fog lyukat találni az elméletében. Kár is lenne vitatkozni, de a hallgatást ismét megszakította az idegen:
‒ Látszódnak már a maguk csillagai?
Mihály feléje fordult, és most teljes valójában meglátta őt. Arra számított, hogy az alak szeme az őrület lázában ég, haja csapzott, kezei remegnek az indulattól, de semmi kivetnivalót sem talált rajta. Úgy nézett ki, mint bárki más.
‒ Az a vicces ‒ mosolyodott el az öreg ‒, hogy mindketten ugyanazt a csillagot választottuk.
‒ Melyik az?
Először nem akarta elárulni, de hát mit árthat, ha a bolond tud róla? Kicsit jobbra, felfelé mutatott.
‒ Látja azt az apró pöttyöt, amelyik az imént jelent meg az égen?
‒ Az Orion öv alatt?
‒ Ott.
Az idegen a csillag felé nyúlt, kézfeje beleolvadt a sötétségbe, karja mintha folyamatosan haladt volna felfelé, végül megállt. Valami megrebbent az égen kioltva Mihály csillagának fényét. Az ismeretlen keze kivált a sötétségből, és az öreg orra elé süllyedt. Mihály megbabonázva nyújtotta ki a tenyerét, amelybe a férfi belepottyantotta az apró, izzó valamit.
‒ Nem forró? ‒ kérdezte aggódva.
Mihály megrázta a fejét.
‒ Éppen annyira melegíti a tenyerem, ahogy az Edit iránt érzett szerelem a szívemet.
A novellában az őrültünk rátalált a szimulációban megbújó hibára. Ha valóban van ilyen rés, azt a mi agyunk vajmi kevés eséllyel fogná fel. De akkor honnan tudhatjuk meg az igazságot?
Lássunk néhány szempontot, ami segít eldönteni a kérdést:
- Nagy kérdés, hogy az emberiség eléri-e a poszthumán kort, vagyis azt a fejlettségi szintet, amikor korlátlan számú szimulációt futtathat, beleértve az őseik életéről szólókat is. Ez a pillanat nincs már messze. Léteznek olyan szimulációk, amelyekben előre programozott agyakat hagynak evolúcióhoz hasonlatos módon fejlődni. Az első cél az volt, hogy tanuljanak meg járni, és jussanak el A-ból B-be a virtuális agyak. Csak a legproduktívabbak maradtak életben, aminek hatására emberi fejlesztés nélkül a kezdetben csak botladozó agyak sok mutáció után futnak, falat másznak, ellenállnak külső nyomásnak, lökésnek, és ami nekem a leghátborzongatóbb látvány volt, ha erősen megbökik őket, a behatás helyére kapják a kezüket, akárcsak mi, ha megütnek.
- Ha a civilizáció eléri a fent említett kort, lesz-e igénye szimulációkat futtatni, amelyekben választ kaphatnak azokra a kérdésekre, hogy hogyan éltek pontosan az őseik, illetve bizonyos változtatások hatására hogyan alakult volna a történelem. Véleményem szerint erre nagy az esély.
- Ezeknek a szimulációknak a kifutása, hogy a szimulált világok is elérhetik a poszthumán kort, amikor maguk is szimulációkat futtatnak. Az biztos, hogy lesz világ, amelyik elér idáig, de közel sem az összes.
- Az elsődleges világ nagyszámú szimulációjában szintén nagyszámú szimulációk mehetnek végbe. Mekkora az esélye, hogy mi magunk az elsődleges világban élünk, nem annak szimulációja, vagy a szimuláció szimulációja vagyunk?
Ha a mi civilizációnk eléri a poszthumán kort, akkor válik majd valóban szembetűnővé a probléma. Addig nincs bizonyítékunk arra, hogy valóban eljuthat idáig az emberiség, akkor viszont csupán a lehetséges világok egyike lesz az elsődleges világ, amire, lássuk be, a bukmékerek nem jósolnának nagy esélyt.
Akik hinni akarnak abban, hogy szimulált valóságban élünk, bármit, amit még nem értünk, magyarázhatnak úgy, hogy az a hiba a szimuláció szövetében. Gondoljunk a Mátrix deja vu-jére.
Másrészről viszont, ha a tudomány és a virtuális valóság egyre inkább képes arra, hogy átverje az emberi agyat, akkor hogy hihetünk annak, amit érzékelünk?