Imádok kisétálni ide, ahol a kis Rÿgtzě patak beletorkollik a Tljupĭƙ folyóba, letelepedni a rakpart kövére és csak úgy bámulni a naplementét, ahogy gyönyörű színekbe borítja a tájat.
Mindig nagyon megnyugtat ez a látvány, különösen, ha senki sem jár erre. Szerencsére ez is egy ilyen este: sehol egy lélek, se mögöttem a réten, sem pedig a patak, vagy a folyó partján. Csak a természet, ameddig a szem ellát. Bár talán ma még így sem fogok nyugalmat lelni.
Ma volt az utolsó munkanapom az űrkikötő gyógyszertárában. Ahol azt hittem, hogy egészen nyugdíjas koromig fogok dolgozni. De ez a válság mindent megváltoztatott: a másik űr szerkezete egyik napról a másikra teljesen összeomlott. Téranomáliák és térhasadékok kaotikus, utazhatatlan szövevényévé vált mindenfelé a bolygó körül. A tudósok csak találgatják a katasztrófa okait, de a lényeg, hogy a csillagközi utazásnak befellegzett. Mostantól minden más lakott, vagy lakható bolygó elérése évszázadokig tartana. Az űrkikötőt hamarosan be is zárják: plázává alakul. Az éttermek és az üzletek így legalább működhetnek tovább, a patika is.
Mindössze immár nélkülem.
Mivel nehezen megy a kommunikáció a betérő betegekkel, a táránál történő munkára nem vagyok alkalmas. Próbáltam már párszor, de mindig is kudarc lett a vége. Ezért inkább csak a laborban dolgoztam, csendben, békében – és imádtam. Az én felelősségteljes feladatom volt majdnem egy évtizeden át az „űrkenőcs” elkészítése, amit – a szkafander erőtérpajzsán túl – a másik űr halálos sugárzása elleni plusz védelemre használtak azok az űrhajósok, akiknek odakint esetleg szerelési munkájuk adódott az űrjárművükön. Kicsi volt rá az kereslet és rövid lejárattal bírt, ezért a gyógyszergyárak nem is csinálták. A patikában sem volt rá türelme másnak, mert igen aprólékos és nagy odafigyelést megkívánó művelet. Pont nekem való. Csak éppen nincs rá többé igény. Ahogyan rám sem. Így már nem tudnak mire használni. Nem kellek nekik. Mégis mihez kezdjek most?
A nap már rég lement, az esti szürkület kezdi egyre inkább birtokba venni a látóhatárt. Ám egyszer csak a hátam mögül eredő különös ragyogásra leszek figyelmes. Megfordulok és elámulok. Egy hatalmas űrhajó sziluettje rajzolódik ki a rét közepén. A nagyja az egyre sűrűsödő sötétbe burkolódzik, de a velem szemközti részét bevilágítja egy rajta lévő apró nyílásból kiszűrődő hívogató fény, amire én is felfigyeltem. Láthatóvá tesz egy keskeny rámpát is, ami a nyílástól egészen a rét pázsitjára vezet.
Ez a hajó végig itt volt mögöttem! – Hasít belém a felismerés. Másképp nem lehetett, mert az óriási robajra, amivel egy ilyen leszállása járhat, biztosan felfigyeltem volna. Nyilván eddig valamiképpen álcázta magát.
Döbbenetes módon nincs bennem félelem. Vagy ha van is, a kíváncsiságom felülkerekedik rajta. Feltápászkodom és tétován megindulok a rámpa felé.
Egyszer csak tisztán csengő hang szólal meg a fejemben:
– Üdvözlünk, Fgǐŧawÿ! – köszönt szívélyesen. – Felfedtük magunkat, hogy tudd: szerintünk különleges és értékes vagy. Nekünk kellenél.
– Ti kihallgattátok a gondolataimat? – kérdezem magamban, bár inkább kíváncsian, mintsem megütközve.
– Elnézést kérünk, ha ezzel betolakodtunk a magánszférádba – szabadkozik.
– Semmi probléma, – gondolom szórakozottan – legalább van, akit érdekel, hogy mi is jár a fejemben… Még sohasem láttam ilyen hajót – jegyzem meg, miközben rálépek a rámpára és elindulok felfelé. – Ti idegenek vagytok, nem is emberek. Igazam van?
– Igen, jól sejted – hangzik a felelet a fejemben.
– Hogyan jöttetek ide? Mikor? – kérdem magamban.
– A másik űrön át, természetesen. Hogyan másképp jöhettünk volna? Tegnap érkeztünk – tájékoztat.
– De hát az utazhatatlan már vagy két hónapja! – értetlenkedem gondolatban.
– Számunkra ugyan nem – feleli a hang az agyamban.
– Ez esetben… – folytatom – figyelj, komolyan mondtad, hogy szükségetek volna rám? Esetleg… Magatokkal vinnétek?
– Igen és igen – feleli. – Miért, ezek szerint velünk jönnél? Meg sem kérded, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, hova megyünk, mi a célunk?
– Nem. Kellek nektek. Ennyi bőven elég – szögezem le gondolatban, majd bátran belépek a nyíláson a ragyogó fényárba.
[totalpoll id=”1261″]