Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő hét sarkában lakott egy Kistündér. Semmi más dolga nem volt, mint hogy figyelje a Főtündér minden mozdulatát, minden tettét, és cselekedetét.
Márpedig a Főtündérnek rengeteg dolga volt: segített a bajba jutottaknak, a betegségben szenvedőknek, az árváknak, a hajléktalanoknak, és elesetteknek, reggeltől–estig fáradhatatlanul szórta szeretetét az emberekre.
Nagyon jól tudta, ha a Főtündér majd nyugdíjba megy, rá fog hárulni az emberek további pátyolgatása, segítése. Meg is fogadta: ha eljön az ő ideje, még több szeretettel, még nagyobb odafigyeléssel fogja tenni dolgát, boldoggá teszi az egész emberiséget…
Aztán eljött az ő napja. A Főtündértől könnyes szemmel búcsúzott, és ezerszer megígérte neki, hogy csakis az emberek jólétéért, testi– és lelki boldogulásukért fog élni.
Másnap körülnézett kerek erdeje minden szegletében, és a már rég óta dédelgetett tervét kezdte végre hajtani.
Abból indult ki, hogy az emberek nagyon szeretik a virágokat. Ő meg az embereket.
Meg volt róla győződve, hogy akkor jár az emberek kedvében, akkor szolgálja őket legjobban, ha a világ minden táján a világ legszebb virágait hagyja pompázni. Hadd gyönyörködjenek bennük, hadd érezzék illatukat! Hadd járja át szívüket–lelküket a szépség, a pompázatos illat, a boldogság!
De, vajon melyik virág az igazi? Melyik a tökéletes? Melyik az, amelyiknél már nincs szebb, jobb, illatosabb? Melyik a legtökéletesebb? Mit adjon az oly annyira szeretett emberiségnek?
Sokáig töprengett, törte piciny fejét, aztán megtalálta az igazit: „A piros rózsánál nincs szebb, nincs szemet gyönyörködtetőbb, nincs illatosabb, ezzel fogok az embereknek örömet szerezni! Még pedig, a tüskementessel. És azonnal! Lesz itt meglepetés holnapra! Meg, hálarebegés.” – gondolta, s elhatározását tett követte.
Ahhoz, azonban, hogy legyen elég helye a gyönyörű rózsáknak, a kevésbé szépeket, a jellegteleneket, a gyengén illatozókat ki kellett gyomlálnia. De vajon, melyiktől váljon meg?
Nem volt kérdéses, hogy nincs szükség olyan növényre, amelyik nem, vagy csak ritkán virágzik, és amelyik szúr is, azt azonnal, gondolkodás nélkül ki kell selejtezni!
Ezen logika alapján a kaktuszokat gyomlálta ki legelőször, s velük együtt az összes szúrós növényeket, a csalánokon, és királydinnyén át, az akácfákig mindent.
Aztán, a fojtó illatú krizantémok tűntek el. „Halottas–virágok! Pfúj!”– gondolta, és boldogság suhant át piciny testén, hiszen helyettük nagy–fejű, bódítóan illatozó, cirmos virágú, csodálatos rózsákkal helyettesítette azokat.
Aztán, a gyöngyvirágnak, a hóvirágnak, és a harangvirágnak lett hűlt helye csupán azért, mert nem voltak színesek, de a nefelejcs és a búzavirág, – bár kéken mosolyogtak –, a piciny virágjaik miatt lettek száműzve.
De, bármilyen szépen pompáztak is, nem sokáig maradtak helyükön a pipacs, a kikerics, a körömvirág, de, egyéb más, hasznos, vagy haszontalan gyomnövény sem.
S bár tízezrével maradtak volna még szép, színes virágok, pusztulniuk kellett mindnek, mert egyikük sem közelítette meg a virágok virágának, a rózsa színét, nagyságát, illatát.
Kistündérünk jó munkát végzett, mert, rövidesen csakis rózsák illatoztak mindenfele.
A munkája azonban ezzel még nem ért véget, hiszen kinek kell fehér, vagy apró szirmú, ne adj Isten, alig illatozó rózsa? Senkinek! – gondolta, s rövid idő múlva készen lett a NAGY MŰVEL.
Örömmel forgatta buksiját, és boldogan törülte meg izzadt kis homlokát. „Nem volt egyszerű, de megtettem” – gondolta át hatalmas munkáját, és büszkén nézett körül: mindenütt, kerek e világ minden csücskében a leggyönyörűbb, hullámos levelű, cakkos szirmú, citromsárga–tűzvörös színű, émelyítően illatos, nagyfejű rózsák tárták szét virág–kelyhüket.
Majd’ elsírta magát a Kistündér, annyira szép, egyforma, rendezett virág–szőnyeg borított mindent. Az egységet semmi, se semmi nem törte meg, nem volt, mi kilógjon a sorból, nagyobb tökéletességet elképzelni sem lehetett volna. Sem formában, sem színben, de illatban sem.
Nagyon meg volt elégedve magával, és mint aki jól végezte dolgát, elnyújtózott hinta– székében, és várta, hogy az emberek nemcsak megdicsérik, de imába is foglalják nevét…
Az emberek másnap ugyan megjelentek mindenfele, de köszönetnyilvánítás helyett szitkozódtak, és az öklüket rázták.
– Hova tűntek a szegfűim? – kérdezte egy pocakos úr.
– Tönkre ment a kaktusz–gyűjteményem!– siránkozott egy kisfiú.
– Miért nincs pipacs a határban? – akarta tudni egy dühös, idősebb paraszt.
– Ki volt az, az agyament, aki egysíkúvá tette a növényeket? – mérgelődött egy iskolát végzett fiatalember.
– Meghúzom a tettes fülét, csak kerüljön a kezem közé! Pollen allergiám van, megfulladok ettől a nehéz, édes illattól! – visította egy fruska.
Hej, de megijedt a Kistündér, azt sem tudta, hova rejtőzködjön nagy hirtelenjében. Bújt az asztala alá, a szekrényébe, a pincéjébe, meg a hombárjába, a csűréről, meg a fészeréről nem is beszélve, de sehol sem érezte magát biztonságban.
(Arra gondolt, ha ő tudja a rejtekhelyét, más is tudhatja, vagy kitalálhatja, s akkor nagyon kellemetlen lesz neki, hogy nemcsak rosszat tett, de a felelősséget sem vállalja érte).
Ki is állt a tömeg elé, és könnyes szemekkel kért bocsánatot mindenkitől. Elmondta, hogy ő bizony csak jót akart, mert nagyon szereti az embereket, és tüstént megígérte, megpróbálja jóvátenni hibáját. Még nem tudja, hogyan, de nem lesz rest visszaállítani az eredeti állapotot.
Neki is kezdett gyomlálni a nemrég telepített rózsák között, hogy legyen elég helye a szagtalan hóvirágnak, a szerény gyermekláncfűnek, az inkább kellemetlen illatú lóherének, a semmit mondó kukacvirágnak, a méreg–anyaggal bíró anyósnyelvnek, a szúrós bogáncsnak, az apró virágú kamillának, és egyéb, általa eddig nem becsült virágoknak, páfrányoknak, gombáknak, és fűféléknek.
Mikor már elég helye volt, akkor hasított belé a felismerés: kigyomlálni könnyű volt azt, ami útjában volt, szaporítani sem volt nehéz a meglévőt, de hogyan telepítsen olyasmit, amivel nem rendelkezik? Erre bizony nem gondolt, s a megoldást sem tudta.
Sírva vallotta be az embereknek, hogy ő bizony nem rendelkezik teremtő varázserővel, és, amit megsemmisített, annak helyébe bizony, nincs mit ültetnie.
Az emberek csalódottan húzódtak el tőle, s nemhogy imába foglalták volna nevét, inkább gúny–verseket, meg ledorongoló cikkeket írtak róla.
Szerencsére, a természet nem hagyta cserben őt: rengeteg mag, mely gyomlálás előtt, vagy közben a földre pottyant, a tömérdek mennyiségű gyökér, mely bele szakadt a földbe, a sok–sok micélium, és spóra, mely a gombák szaporodását hivatottak elősegíteni, szerencsésen kihajtott. Ha nem is mind, ha nem is azonnal, de a következő tavasszal biztosan, s ha lassan is, de visszafoglalták helyüket a földön.
A Kistündér nagyon örült, hogy a Természet segítségével rendbe tette elrontott munkáját, és a saját kárán tanulta meg, hogy a legjobb szándékkal is lehet borzalmas dolgot tenni.
Mert, ugyan szebb, és illatosabb, s főleg tökéletesebb volt az általa betelepített tüskementes rózsa, velük azonban a változatosságot, a sokszínűséget, a másságot pusztította ki az emberek életéből. Pont azt, ami oly széppé, csodálatossá, és változatossá tette az egész természetet.
Ha jártatokban–keltetekben nektek nem tetsző növényekkel találkoztok, mielőtt kitépnétek helyéről, vagy összetaposnátok, gondoljatok a Jót Akaró Kistündérre!
[totalpoll id=”897″]