Utolsó előtti nap, nem is értem, miért nem indultam neki a hónap elején. Minden évben ez van, sőt van, hogy el is felejtem.
Irtóztató a tömeg, legalább hatvanan állnak előttem a sorban. Dühösen nézem az órámat: már majdnem húsz perce alig mozdultunk előre. Közben a sor végére felsorakozik újabb negyven sorstársam.
Mögöttem átlagos súlyúnak semmiképp nem mondható házaspár próbálja megfékezni egy átlagos tizenéves testtömegével rendelkező négyéves lányukat.
– Ana tejcsit! Ana teját! Ana, le akajok ülni! Ana kekset! Ana menjünk! Ana, lédszivesz! – hallom szüntelenül a következő 10 percben.
„Ana” derekasan állja a sarat, pedig izzad, mint a ló. Apa hiába szállna be a játékba, a kicsi neki nem oszt lapot. Nem is csoda, mert „Ana” az, aki a kért dolgokat szépen sorban a kislány püffedt arcába tömködi.
Végre megmozdulunk, araszolunk egy méternyit előre. Már közel a bejárat. Mármint az SZTK bejárata. Pár másodpercenként nyílik, beengedve a kinti zimankót.
– Ana, menjünk! – nyafogja sokadszorra a kicsi.
– Hát ültesd be a kocsiba – bólint rá végre Apa.
„Ana” nekiindul a gyerekkel, rossz helyen levágott nadrágja magasan a bokája fölött lengedezik. Nem akarom azt hinni, hogy régebben jó volt a hossza, csak időközben felvette a csípője…
Két perc múlva visszatér, a gyerek nincs vele.
– Beültettem – mondja élete párjának, ő pedig helyesel.
Beleborzongok, mert láttam, hogy a négyéves gyereket a gondos és szerető „Ana” bezárta a kocsiba, és magára hagyta.
Előttem jólszituált 50-es nő beszélget halkan egy magas, mocskos munkásruhát viselő férfival. Szavaikat nem tudom kibogozni, de „Ana” után nem is akarok még egyszer belelátni más családi életébe.
Megint lépünk előre párat a kartonozó felé, már az ajtóban állunk. A két nyugdíjas kisegítő tanácstalanul kutat a kartonok között.
– Biztos, hogy vecsésiek? – tudakolja ártatlanul.
Az asztaluk előtt várakozó harmincas pár lelkesen bólogat:
– Igen, mindig itt éltünk!
Azt nem is sejtik, hogy a tavaly szépen felújított SZTK nyilvántartása gyanús körülmények között megcsappant, kartonok tömkelege veszett el. Az övék is.
Az egyik kisegítő faarccal ír nekik egy másikat, miközben gyanúsan morog az orra alá valami olyasmit, hogy ne nézzék már hülyének, ő csak tudja, hogy ilyen nevű soha nem lakott Vecsésen (Kovácsék).
Végre rám kerül a sor, az én kartonom szerencsére megvan. Azonnal be is állok a másik sorba, ahol ellenőrzik, hátha jogtalanul akarom igénybe venni a szolgáltatást. Másfél perc után szabadkozva mosolyog rám az operátor:
– Elnézést, nagyon lassú a rendszer… – és pont ekkor ugranak be az adataim. Minden rendben találtatott.
Az utolsó próbatétel következik: maga a szűrés. Fontos dolog, nem hanyagolnám el semmi pénzért, már csak azért sem, mert az édesapám éppen 20 éve… Na ezt inkább majd máskor.
Állunk, álldogálunk a gyanúsan lengedező lepedő előtt, odabent a megszűrt urak öltöznek vissza. Apa beslisszan a lepel mögé, de senki nem szól, az álldogálók mind tanúi voltak püffedt arcú kislányuk eltávolításának.
Egy civil ruhás védőnő a hátunk mögött megszólal:
– Lányok, ha be akarnak menni, ne engedjenek be senkit! Ki van írva, hogy belépés csak hívásra! – Ha látta volna az előzményeket, nem szólt volna. Sokkal inkább ordít, mint a fába szorult féreg.
Odanéztem, tényleg ki volt írva a falra, hogy belépés…
Mi is volt még? Ja persze, holnap lesz az utolsó nap. De jó, hogy ma éppen erre jártam!
És itt a lényeg:
A tüdőszűrés alkalmas a tüdő betegségeinek időben történő feltárására. Ne feledje, tünet nélkül is lehet beteg!
Ezt észben tartom, megígérhetem.
Már csak az utolsó feliratot nem értem, de azt nagyon nem:
A Vecsésen készült felvételekből a lelet 2-3 hónap múlva készül el.
Sok időm nem marad ezen gondolkodni, mert beterelik a „lányokat”, bár szerintem majdnem mind asszony, de ilyen semmiségeken nem fogok vitatkozni. Vetkőzünk, ki gyorsan, ki lassabban. Közben félrecsusszan az utcára nyíló fotocellás ajtó, ránk engedve a dermesztő januárt. A fülkénk lentről és föntről nyitott, az egész csupán egy paraván.
A szűrést egyetlen nő végzi, a várakozók sűrű bocsánatkérések közepette felsorakoznak a gép mellett üresen maradt nyolcvan centiméteren. A kis hölgy hangosan ordítva kéri tőlünk a születésünk idejét, valamint az anyánk nevét. Én legszívesebben az övét emlegetném, no meg az adatvédelmi ombudszmanét, hogy hol van ilyenkor.
– Mondtam, hogy álljon be! – dörög rá a nő egy fiatal lányra. Ő megszeppenve teszi, amit követelnek tőle.
Beállok, államat előre szegezem, ráhajolok, búg a gép és mehetek. Végre!
Odakint még egyszer visszanézek az épület előtti szoborra. Egy szenvedő nőt ábrázol magzati pózban. Sokszor láttam már ezt a szobrot, de soha nem jutott róla eszembe a szenvedés.
Vajon ma miért?
[totalpoll id=”209″]