Odaadóan bánt velem. Emlékszem sötét színű, békés szemére és mosolyára. Viharos szenvedély tombolt benne. Imbolygó árnyékunk, ódon házfalon szaladt, mi pedig hosszú, néma ölelésbe forrtunk. Szívünk hangosan dobogott, a lakótelepre hullt csendben hallani lehetett a lüktetést. Egész lényünket átjárta a szerelmünkből kiáradó meghittség, öröm. Adrienn haja barna, ajka telt, vérpiros. Csókja édes csokoládé, eufóriától csillogott meleg tüzű szeme, alakja nesztelen, mozdulatlan igézés. Az idők végezetéig lelkembe vésődött arca, mint csodaszép, transzcendens jelenés.
— Vonz a belőled sugárzó csiszolt elegancia — regéltem, mint újkori trubadúr, az álomszerű tüneménynek.
— Megélnék veled száz csodát — felelte egyéniségéhez illő kedves naivsággal — te jóképű, arab idegen.
— A dél-olasz lány, Nápolyból. Így becéztelek, amíg nem tudtam a neved — válaszoltam fellélegezve kapcsolatunk bíztató fordulatán.
Buja fény csillant szemében, tompán nevetett miközben fejünk felett vakítóan kék lett a felhőtlen ég. Adriennből a forrón sugárzó gyönyörtől, bájos szédülés fogott el. Tekintetem napszemüvegének hűvös fényébe ütközött.
Az idő, mint ágas-bogas háló ereszkedett ránk, áthatolva fénytelen, sötét fellegeken. Végül az állandóság is beszivárgott hálószobánkba. Pár hónap múltán gondolataink, gesztusaink elhasználódtak.
Útnak indultam, elhagytam közösen írt sorsunk múltból a jövőbe nyúló színpadát. Semmit sem hoztam magammal, csupán csókja ízét, testének melegét, mámorító szavainak moraját. Magammal vittem a szerelem dallamát oda, ahol folytathattam a modernkori maratont, közös életúton írt lusta reggelekkel, hétköznapokkal, megismerve mást, elfoglalva méltó helyemet Isten földi játszóterén.
[totalpoll id=”305″]