1
Zavart csönd esik közénk, lusta délutáni napfény csillan válla szelíd ívén. Felettünk a tengerkék égbolt reményt sóhajt. Eszter bársonyszemeit rám mereszti, derűs fesztelenséget mutatok, úgy érzem hangom féllábon egyensúlyoz, puha izgalom ficánkol gyomromban, végre megszólalok.
— Járnál valakivel, aki olyan, mint én? Ha szóról szóra, betűről betűre ismered a történetem, a teljes múltam, akkor is engem választanál?
Már ismerem a jó modor veszélytelen szavait, mégis mialatt beszélek szívem a torkomba kapaszkodik, fülemben dobol.
— Járnék valakivel, aki olyan, mint te. Nem számít, mit tettél, kikkel lógtál — hangja az elszántságtól magasan szárnyal.
Tolakodó csacskaságunkat felváltja a kecses érintkezés, gondtalan érzékiség. Szívűnk sugarában tündökölnek a szerelmes szavak. Közösen töltött, meghitt idő tovaszáll, nyárutó édes fényében elsuhan sziluettünk.
Éjszaka lett, ezüstfényben úszva kelt fel a hold. A világegyetem vonzalmunk örökkévalóságát hirdeti. A csillagos égbolt háborítatlan, hollófekete csendjében felolvadunk.
2
Ébredéskor tudatomba harap önkritikám fullánkja. Eszter elment. Ágyamat hidegen derengő fény üli meg, holott a reggel bekúszott szobámba. Zordan fénylik szemben a tükör, arcomon átsuhan az indulat árnyéka. Könnyek nélkül, kimerülten vicsorgok, szívemben törzsi gyűlölet feszül. Fuldokló, szenvedélyes csókjaitól volt mámorító az őszi éj.
Láttam a külváros felől közelgő szelet, amint kicsavarja az útszéli fákat. Ő felém fordult, zománckék szeme összeszűkült, a jól ismert melegség helyére alvadt félelem ült, sír hidege lengte körül miközben szűk torokkal mondta ki:
— Szakítani szeretnék veled.
A mennybolt szürke, szélcsendes lett felettünk. Kapkodó haragos kérdések, zavarodott válaszok következtek, hangunk erélyessé keményedett. Elharapott szavaink sértődött morgásba fulladtak. Az elhagyottak végtelen légiójába kerültem, a magány vigasznélküli zsákutcájában botorkálva. Megsemmisítő fölénnyel feleselt, agyában ködös tervek kavaroghattak jövőjét illetően. Az elutasítás úgy zuhant lelkemre, mint három nehéz kalapácsütés. A szélesre tárt ajtó, amely fénylő univerzumokra nyílt becsukódott, égig érő sötét fal nőtt ki a földből a kilátást eltakarva. Az úttest szétnyílott alattunk, „Isten veled, Levi, talán nem fogsz elfelejteni”. Panelházak komor falán megtört az orkán, Eszter pedig belevetette magát a csillogó forgatagba. Pillanatra láttam lebukni, szétfoszlott az örvényben. Töredelmes bánat és megértés kegyelme nélkül magamra hagyott.
Sötét színű doboz mélyére zártam emlékét, miszerint a boldogság nem lehet tartós állapot, csupán a pillanat gyorsan tovatűnő ajándéka. Eleganciába próbálom bújtatni bizonytalanságom, őrizve becsületes katonaábrázatom. A szakítás rideg, méltósága garasos utcai cifraság.
3
Magányom gyászából hirtelen feleszmélek. A mérgezett nyíl hegye maróan éget, miszerint a lezárás valami újnak a kezdete. Minden bánatom ellenére sem kereshetem őt többé. Keserűségem felszárad, a világ újra harmonikus lesz körülöttem. A nap tékozlón szórja rám sugarait. Erőlködve kutatok emlékezetemben, mi is a vezetékneve annak a szőke göndörhajú lánynak, milyen Kriszti?
[totalpoll id=”314″]