Alig ismertem, nem álltam közel hozzá, ahogyan senki máshoz sem, főként azokban az időkben. Mindenki magának élt, kevéske mindennapi örömmel, rengeteg gonddal. Honolt a szegénység minden udvaron, a ráncok elkezdtek gyarapodni a szüleink arcán, mivel egyre kevesebb munka akadt, nem volt pénz ételre, ruhára, ezért senki sem költött boldogságra. Ő pedig öreg volt és földig ért a haja, ha meglátogattam, legtöbbször csak ült a régi, szúette székében és hallgatta a rádiót. Évek óta ugyanazt a régi, repedthangú rádiót. Az utca végében lakott egy régi, szinte már öregre roskadt házban, többnyire egyedül.
Anyukám szerint rokonok voltunk az öregasszonnyal, valami távoliak. Talán a nagymamámnak az unokatestvére lehetett, de pontosan senki se tudta és nem is volt fontos kideríteni, mert akkoriban a szokás úgy tartotta, a rokon az rokon, segíteni kell egymáson, nem számít mennyi közös vér csörgedezik az ereinkben, a lényeg, hogy van.
Nehéz idők jártak akkoriban, egy fehérmázas kondérba vittem neki minden nap levest, úgy, hogy közben alig ismertem őt, vagyis ismertem, de nem a lelkét, csak úgy a mindennapjait. Azt, hogy milyen színű fejkendőket visel, mit vacsorázik, vagy azt, hogy utált vasalni, ezeket mind tudtam, de mást nem. Zárkózott öregasszony volt, mindig hallgatott, csak akkor beszélt ha kérdeztem, de persze én szinte sosem kérdeztem, valami miatt taszított a számokon felüli öreg arca, ahogyan bámult maga elé, mintha nem is egy világban élnénk és a levegőt ő valahonnan mélyről kapná, onnan is porcióra.
Kinézetre, lassan már kilencven éves lehetett, valójában nem hiszem, hogy több volt mint 80. Volt két, nem túl éleseszű lánya akik nem sokat foglalkoztak vele, mindekettő élte a lekicsinyített, többnyire nyomorult mindennapokat. Az egyiknek sikerült férjhezmennie, ezzel is hozzájárulva ahoz, hogy élete végéig nem csak nyomorban éljen, hanem félelemben is, a mindennapos verések és megaláztatások miatt. Sosem meséltek az apjukról, nem is igazán tudtuk, hogy van egyeltalán nekik.
Nyár volt, anyukám valami színtelen levest pakolt a kondérba, mondván, hogy ezt már úgy sem eszi meg senki, elindultam az utca végében lévő repedt falú ház felé. Anyukám mindig jól teletöltötte a kondért, mert útközben sokszor előfordult, hogy felét kiloccsantottam. Az öregasszony sosem várt, sokszor a jelenlétemet sem vette tudomásul.
Ez nem volt mánképp azon a napon sem. Beléptem a sötét szobába, ami tele volt vadul hemzsegő legyekkel. Riadtan próbáltam kifelé hessegetni őket, mikor megszólalt, hogy hagyjam őket, nem zavarja.
Zavartan a vadul repdekő legyektől letettem a kondért és hagytam a legyeket levegő háborúzni. De aznap mintha más lett volna, virult az arca és csak úgy megtöltötte fénnyel a szobát a ráncain lepergő veríték csillogása. Sugárzó volt, és én először láttam benne a jót, az élő embert, mintha megfiatalodott volna.
Megint a rádió mellett ült, de most már bizakodóan és izgatottan, mint aki újjászületett volna a reggeli adással egyidőben. Megkérdeztem mit hallgat, mitől ez a jóked és akkor elmesélte az életét.
Alig volt tizenhat éves amikor a szülei férjhez adták, életében akkor volt csak igazán boldog. Feleségül ment egy szomszédfaluban élő, jó kiállású fiatalemberhez, aki már a húszat is ütötte, de sosem érezték a köztük lévő korkülönbséget. Maguk dolgoztak meg mindenért, és még annál is többért, a szoba amiben épp beszégettünk, kettejük keze munkája volt. A repedet valakat is egykor ők meszelték fehérre, és a néni itt hozta világra a két gyermeküket is. A két lányuk születése után egy nappal, a férjét besorolták. Háború volt, bár itthon még semmi jelét nem mutatta akkor, de mindenki tudta, hogy odaát minden erős marokra szükség volt. – Azon a napon amikor elment pont ilyen meleg volt, mesélte. Fullasztó meleg, akár csak a gondolata, hogy elmegy és senki sem tudta megmondani mikor fog hazatérni. –Tudtam, hogy viszont fogom látni, éreztem a hangjából, hogy visszajön, amikor elbúcsúzott. – mondta a néni és ekkor már engem se zavartak a legyek, leültem a rádió mellé és csöndben hallgattam. –Minden héten írt egy levelet, a háborús területetet mindig “szürke vadvilágnak nevezte”, aztán valami tábor félébe vitték, én nem tudom milyen lehetett az, mert többet nem írt, nem hagyták. Az egyik tiszt hazatért, és csak annyit mondott, a táborról nem szabad beszélni, mert arról nincs semmi mesélni való, jobb az itthoniaknak, ha nem tudják. Nem értettem, vártam, hogy újra írjon, de már nem írt. De tudom, hogy él és minden nap készül haza én pedig várom haza.
Megértettem, megértettem miért van mindig csönd az öregasszony házában, miért hallgatja olyan reményteljesen azt a régi rádiót. És miért növesztette ekkorára a haját, ami ma, ebben a perzselő napfényben hullámzik az öreg, csontos vállán.
Ma is várja, ahogyan minden nap közel negyven éve. A rádióban minden nap bejelentik, hogy ki tért haza a háborúból, és a néni, a férje nevét várja.
Ó, bárcsak kimondaná már valaki. Egy élete vár, a haját pedig azóta nem vágta le, hogy ő elment. Azóta minden megállt: megállt az élete, a szíve, ő azóta öreg. Ráncain látni a várakozást, de ma már mire vár? A háborúnak vége és a Magyar Rádió bemondhatná már, hogy kik tértek ma haza és kik azok akik már soha többé nem fognak.
Türelmetlenül vártam már, hogy a doboz mögötti férfi hang bemondja, hogy ma ki tért haza a háborúból, vagy csak kinek a csonttá meredt testét találták meg valami lövészárokba.
Elfelejtettem a több éves várakozást, hogy már más idők járnak és a fiatalember, már
nem is fiatal, rég halott. Az öregasszony hiába hagyta meg a haját, már senki nem fogja aranyhajúnak szólítani, és senki sem gyönyörködik már a benne rejlő hullámokban.
A rádiós férfi elkezdte sorolni a neveket, férfinevek amelyekről soha sem hallottam, és szégyelltem, hogy én semmit sem tudok a háborúról, arról a helyről ahol egy napi rádiós felsorolásban közlik a halottak és túlélők nevét.
Az öregasszony nem is lélegzett, úgy figyelt a rádiós beszédre. A lista hosszú volt, és én csak hallgattam az ismeretlen neveket.
A szoba csöndje átvette a legyek repkedő hangját, és kivilágosodott az öregasszony mindeddig észrevétlen szépségétől. A rádió elhallgatott, a néni pedig nehézkesen felállt. A szúette szék meginogott, hátralökte. Az arca újra semmitmondó volt és hideg, már megint nem ismertem. Felálltam és meg akartam érinteni, az öregasszony könnyes szemei a földre szegeződtek, és szinte magában és önmagának ismételten mormogta:
– Majd holnap… Majd holnap.
Én meg öregedett szívvel néztem, ahogyan a fény elhagyja a legyekkel teli szobát.
[totalpoll id=”321″]