Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy manófalu. Egy nagy, zöld mezőn laktak a manócsaládok, ide építették fel a saját kis településüket, ahol boldogan töltötték az idejüket.
A nap folyton sütött: csodaszép időjárásuk volt, sosem esett az eső, vagy a hó, még csak felhők sem nagyon voltak. Énekeltek a madarak, vígan nőttek a színes virágok: a manóknak egyszerűen nem volt okuk arra, hogy ne legyenek boldogok. Mindenük megvolt, soha nem kellett szomorkodniuk. Boldogan élték hát az életüket, és úgy osztották be az idejüket, ahogy csak akarták: szabadok voltak.
Mégis, sokat dolgoztak ám: virágokat és gyümölcsöket gyűjtöttek. Minden manó a saját családjával élt, de mindenki jóban volt mindenkivel, az egész falu nagy barátságban állt, híresek voltak a jó szívükről és a jó kedvükről, és soha nem szóltak egy rossz szót sem egymáshoz. A gyermekek főleg a többi fiatallal, a felnőttek pedig a felnőttekkel barátkoztak.
Háziállat gyanánt csigákat tartottak. Minden családnak volt saját csigája, és az volt a szabály, hogy volt gyermek a családban, ő nevezhette el a csigát. Pici ólakban laktak, a manócsaládok házainak udvarán. Előszeretettel rendeztek nekik versenyeket: ilyenkor a kis csigák egyfajta gyorsasági versenyen vettek részt, a manók pedig lelkesen szurkoltak: társasági életük legnagyobb eseményei voltak ezek a csigaversenyek, melyek csak még jobban összekovácsolták a kis közösséget.
A manók nagy békességben éltek a többi állattal is. Az élőlények teljes összhangja miatt a mező egy nagyon harmonikus hely volt. A manók a virágokat nagy gonddal leszüretelték; az állatokat gondozták, sőt: az apró rovaroknak játszóteret építettek. Ez a manógyermekek ötlete volt, mivel szerettek volna együtt játszani a katicákkal, pillangókkal, tücskökkel. A manók sem voltak túl nagy növésűek, ezért is érdeklődtek annyira a mező legapróbb lényei iránt. Együtt hintáztak és csúszdáztak hát az apróságokkal.
A manógyermekek iskolába jártak, a felnőttek pedig mindenféle hasznos munkával töltötték napjaikat: karbantartották a mezőt, házakat építettek, élelmet gyűjtöttek, szüreteltek, állatokat gondoztak, a fiatalokat tanították, és odafigyeltek az idősekre is. Nem ismerték a pénzt, a hivatali munkát, nem tudtak sem írni, sem olvasni és számolni sem.
Énekelni viszont gyakran énekeltek, nótáik generációról generációra szálltak. Az iskolában tanították meg a manófiúkat és a manólányokat az énekeikre, és minden más tudásukat is átadták: hol vannak a mezőn a legszebb virágok, melyik állatról mit kell tudni, hogyan kell a többi manóval viselkedni, hogyan lehet a leghasznosabban és legboldogabban élni. Szívükben sosem sarjadt ki rosszindulat, utálat, gyűlölet vagy harag.
Nagyon fontos volt, hogy megtanulják azt is, melyik gombafajták alkalmasak a fogyasztásra. Szőni, fonni, varrni is megtanultak, mivel maguk készítették a ruháikat. Egyszóval: az iskolában minden alapot megkaptak ahhoz, hogy sikeres manóként éljék az életüket.
Sok manóasszony egész életében varrással foglalkozott. Az idős manómamák szeretetük kifejezéseként sapkákat horgoltak unokáiknak. A manófaluban akadtak viszont cipőkészítők és kosárfonók is. Sőt, volt egy szakköri csoport, akik csakis a mezőn élő egereknek készítettek ruhákat: az egerek kedvencei a színes, mintás, jó vastag kötött pulóverek voltak.
Így éltek hát a manók a mezőn: egyetértésben, békességben, boldogságban. Aki nem hiszi, járjon utána! De legfőképp: próbáljunk meg mindannyian úgy élni, mint ezek a manók…
[totalpoll id=”611″]