–Lélegezzen mélyeket!
„Mennyire hűvös, tiszta, áttetsző, fényes ez a közelség! Megnyugtat.”
–Mélyeket!
„Ma 6:49-ig fog tartani az éjszaka.”
–Mélyeket!
„Szerintem mi most egy színházi előadásban vagyunk…, mi itt ketten…, vagy talán egy drámaíró képzeletében, mert ennyi jóság a valóságban nincs… Nincs, és kész! Mindjárt elerednek a könnyeim…”
–Mélyeket!
„Érzem a hátamon a köpenye ujja szelíd érintését… Add, Istenem, hogy ne én tépjem, rángassam imádkozva, esdekelve, rimánkodva, hogy mentsen meg!”
–Mélyeket!
„Köpenye ujja rossz sors ellenében csak szakadt, tépett árboc lehetne? Könnyem tengernyi…”
–Még mindig mélyeket!
„Honnan ez a sok erő, amely éltetni akar? Olyan fényes és aranyozott, mint születésekor a nap… Nem lehetne, hogy ez örökké tartson?”
–Most forduljon meg! Még mindig mélyeket!
„Milyen különös az arca ilyen közelről, mintha alabástromból lenne, nem is…, olyan, mint egy formátlan Isten, az időtlen időbe zárva… Szemében az ég kékje mit ígér?”
–Mélyeket!
„Rémisztő ez a sok szemlélt szenvedés, amely kiül az arcára. Ne add Istenem, hogy lássam arcában a saját szenvedésem!”
–Mélyeket!
„Mintha vitrinbe tessékelt próbababaként élném az életem… Ezt az egy testet kaptam mégis…, ezt a dobogó hústömeget…, ezt az efemer húscafatot…”
–Még mindig mélyeket!
„Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy a halálra gondoljak. Ha ajándékba kaptam az életet, tudatlanul, önzés nem visszaadni? Loptam én? Hisz az enyém… Jaj, ne túl korán!”
–Mélyeket!
„Nem kívánom tudni, hol van a túlsó part… Emészt a vágy sok szép hajnalra ébredni még, napsugarat szívni reggelre…, aranyló fényben fürdeni még egy kicsit…”
–…
„Iszonyú ez a csend. Olyan elmúlásszaga van! Hideg, ázott és rothadt-falevélbarna. Nem tudtam, hogy ilyen is lehet a csend…, a Te csended… Miért hallgatsz?”
–…
„Korai, hogy fölém tornyosuljon megannyi bánat, fájdalom, részvét s kétségbeesés…”
–…
„Ne hallgass! Szólj, kérlek! Vagy szoktassam szívem a sziszegő csendedhez?”
–…
„Nem kértem örökségül a végtelent…, sem az elérhetetlent, a sötét és hideg űrt, hogy felfaljon és megemésszen…, szédülök…, émelygek…, fázom…, félek…”
–Ne Te mondd meg, hogy meddig!
–Kéremszépen?
„Jaj, ne! Mit tettem!? Jaj, mit tettem!?”
–…
„Jaj, belém fagyott a szó… Mit tegyek? Mit mondjak? Átoknak, szitoknak hallszana bármelyik bűnbánó szó…”
–Elnézését kérem! Véletlen volt…, nem volt szándékos…
–Tudom.
„Ha élni parancsoltak, akkor miért…, miért? Én nem ilyen Istent ismertem eddig! Van ezek szerint másféle isten is? Vannak másféle istenek is?”
–Én erről nem tudok beszélni…, nem tudok…
–Megértem, hogy most nem tud erről beszélni… Adjon magának időt erre!
„Időt!? Talán nincs már elég idő erre! Jaj! Lehetsz-e cinkosa a büntető Istennek, hogy vele karöltve, őistenségét szelíd álnoksággal jobb belátásra bírd…, s időt kérj, kegyelmet, a büntetés enyhítését…, vagy háborogni merj a kevés ajándékért? Mekkora gyalázat lehet szembeszegülni olyan Istennel, amelyik saját teremtménye lelkét kéri vissza váltságdíjul? Tényleg van olyan, hogy büntető Isten? Szövetkezzünk a büntető Isten ellen! Szabad-e nekünk a büntető Isten ellen szövetkeznünk? Leszel-e mégis szövetségesem a büntető Isten ellen? Hogyan mondjam másként? Istenkáromlásomért mit kapok cserébe? Elhallgattatsz, Istenem?”
–Mit érez most? Mire gondol? Bátran mondja el nekem! Hallgatom!
„Nem szólhatok… nem kérdezhetek… Itt ülök némaságra kárhozatva…, ölembe hullt, tétlen karokkal…, minden szervem nehéznek érzem…, rám nehezül a létem…, csak kölcsön kaptam… Meg nem értem…”
–Vizet!
–Máris!
„Jaj!”
–Lassan igya!
„Sötétség és hidegség áramlik ereimben… Miért nem éltet ez a víz? Haldoklom?”
–…
„Menny és pokol között kapusi fokozatra ha degradálnának, nem tetszene Neked. Annál Te többet tudsz. Biztosan zavarja az Isteneket, hogy beleköpsz a levesükbe…, némelyiket biztosan…”
–…
„Itt vagy van valami, vagy nincs, legfennebb egy kis segítséggel többet tart… Hjaj!”
–…
„S az a valami az Élet… sajnos…”
–Véletlen volt csupán… Kérem, ne haragudjon rám ezért! Rettenetesen szégyellem magam miatta! Annyira oktalan vagyok, gyáva és bizonytalan… Bocsásson meg nekem, kérem!
–Szóra sem érdemes…
„Szédülve nézem a semmit…, ijeszt a hidege… Ne eressz el, kérlek! Tarts vissza! Fogj! Ölelni merj!”
–Nagyon szépen kérem, bocsásson meg nekem!
„Arcomon a kétségbeesés pírja…, megrémít az elmúlás közelsége… Csak meg ne öleljelek!”
–Nincs semmi probléma! Ne aggódjon emiatt!
„Ne mondd, hogy nincs menekvés…, hogy úgysem ápolhatsz, úgysem védhetsz időtlen időkig!”
–Nyugodjon meg, kérem! Nyugodjon meg!
„Egymás elleni bosszújukban az istenek miért engem használnak fegyverül, kényük-kedvük szerint dobálózva szívemmel, májammal, vesémmel, tüdőmmel, s arcul csapva egymást agyvelőmmel?”
–Igyon még egy kis vizet!
„Hogyan kell temérdek szép, bájos, jó szóval illetni a kelletlenül érkező, rusnya halált?”
–…
„Milyen anyag forr, dagad, bűzölög bennem, hogy teremtőm, teremtőim ellen lázadó szavam felemelni merem? Miért csak dühvel és haraggal viseltetek teremtőm, teremtőim iránt? Miért nem nyugszom bele ebbe a… nem is tudom mibe? Miért nem fogadom el méltósággal ezt a… nem is tudom mit? Hálátlan vagyok, hitvány, hitszegő… Isteneim, teremtőim, bocsássatok meg nekem! Isteneim, teremtőim, ne, ne most bocsássatok rám mély és örök álmot! Ne most!”
–…
„Még őrjöngő, tomboló minden szó, de aztán elhalkul, csend lesz, félelmetes csend… A hullaház előtt türelmetlenül toporgó, vacogó rokonok várnak a halottkémre, aki késik, mert reggel beleejtette a slusszkulcsát a kanálisba, vagyis úgy történt, hogy elromlott a cipzár a kabátja jobb zsebén, ahova reggelente tenni szokta, s ezt ő a nagy sietségben nem vette észre, s a slusszkulcs tehát aláhullt a koszos, bűzös semmibe… A rokonok emiatt türelmetlenül, toporogva, vacogva várakoznak, hogy engedjenek már végre hivatalosan is elmúlni engem…, visszaadni a lelkemet valamelyik Istennek, vagy isteneknek…, elmenni…, feledésbe merülni…, aláírással…, pecséttel…, recepționat[1]…, aprobat[2]…, aviz favorabil[3]…, de acord[4]…, meg ilyenek…”
–Hogyan kell jól meghalni?
[1] Átvéve
[2] Jóváhagyva
[3] Kedvezően elbírálva
[4] Egyetértek
[totalpoll id=”1264″]